A második kapu (a mulandóság igazsága)

„Hova megyünk hát? Mindig hazafelé.”

(Novalis)




   A halál az élet természetes része, mindazoknak, akik megszülettek, előbb-utóbb biztosan szembe kell nézniük vele. Amíg élünk, kétféle módon viszonyulhatunk hozzá. Vagy nem vesszük figyelembe, vagy szembenézünk a saját halálunkig vezető folyamattal, s ha világosan látjuk, kezelni is tudjuk a halál okozta szenvedést. Természetesen el semmiképpen nem kerülhetjük. Mint buddhista, a halált az élet természetes részének tekintem, valóságnak, amelyet elfogadok, s amely mindaddig megtörténik velem, ameddig e földi lét körforgásában vagyok. Tudom, hogy nem kerülhetem el, ezért semmi értelme, hogy aggódjak miatta. Megkísérelem, hogy a halált ne valami örökös végnek tekintsem.
   A halált nem lehet előre megjósolni: nem tudhatjuk, hogy mikor és hogyan következik be, ezért ésszerű még megérkezése előtt bizonyos előkészületeket tenni. Természetesen mindenki békésen szeretne meghalni, azonban nyilvánvaló, hogy akinek élete tele volt békétlenséggel, s lelkét oly érzelmek uralták, mint a harag, a ragaszkodás, a félelem, nem reménykedhet békés halálban. Ha jól szeretnénk meghalni, meg kell tanulnunk jól élni: a békés halál reményében békét kell teremtenünk lelkünkben és életmódunkban.
   Bár újjászületésünk formáját és helyét a karmikus erők határozzák meg, mégis a halál pillanatában fennálló lelkiállapot nagymértékben befolyásolja következő születésünk milyenségét. A halál tényleges bekövetkezésének pillanatában keletkezhetnek a legmélyebb és legüdvösebb belső tapasztalatok. A gyakorlott meditáló, aki meditációi során többször is átéli a halál folyamatát, tényleges halálát lelki megvilágosodására használhatja fel. Ezért van az, hogy a tapasztalt elmélkedők meditációs gyakorlatok végzése közben halnak meg. Gyakran megesik, hogy a klinikai halál beállta után is sokáig nem kezd felbomlani testük; ez a megszerzett tudásuk jele.
   A saját halálunkra való készülődésnél nem kevésbé fontos, hogy másokat is hozzásegítsünk a jó halálhoz. Újszülöttként valamennyien kiszolgáltatottak voltunk, s mások segítsége és gondoskodása nélkül nem maradhattunk volna életben. A haldoklók ugyanígy képtelenek segíteni magukon, ezért nekünk kell aggodalmukat és szenvedésüket enyhíteni, s minden erőnkkel azon lenni, hogy méltósággal távozhassanak.

(Őszentsége a Dalai Láma)


                                                              A sanskrit kapala ugyan az, a mi a magyar koponya v. kaponya: koponyakehely.                                                                Ezen kapala a sanskritban éppen úgy serleget, poharat, csészét jelent. (Ipolyi Arnold)



   Bizonyos, hogy az egyik fő oka annak, hogy nem merünk szembenézni a halállal az, hogy nem vesszük tudomásul a mulandóság igazságát. Olyan elkeseredett erővel akarunk mindent folytatni, hogy hinnünk kell abban, hogy a dolgok mindig ugyanazok maradnak. Ez azonban csak önámítás. S mint gyakran rá kell döbbennünk, e hitnek nem sok, vagy éppenséggel semmi köze sincs a valósághoz. Nincs mód a halál elkerülésére, nem csaphatod be, ezért légy készen, ha menni kell.
   Mi lehetne dermesztőbb kritikája a modern világnak, mint az a tény, hogy a legtöbb ember úgy hal meg, hogy nem készült fel a halálra, mint ahogy úgy is élt, hogy nem készült fel az életre. A modern társadalom fejlett oktatása ellenére is többnyire szellemi sivatag, ahol az emberek meg vannak győződve róla, hogy ez az egy élet van, s ez minden. Képesek vagyunk embert küldeni a Holdra, de nem tudjuk, miképp segítsük embertársunkat, hogy méltóságban és reményteljesen halhasson meg.
   Néha fel kell tennünk a kérdést: „Mi lenne, ha ma éjjel meghalnék? Mi lenne akkor?” Nem tudhatjuk, vajon hol ébredünk fel holnap. Ha kifújod a levegőt, és nem tudod ismét beszívni, akkor meghaltál. Ennyire egyszerű ez. Ahogy ezt egy tibeti mondás kifejezi: A holnap vagy a következő élet - melyik jön el előbb, sohasem tudhatjuk. (Végül is semmivel sem meglepőbb dolog kétszer születni, mint egyszer.)


Santa Muerte, Mexikó


   A halálközeli élmények legfontosabb vonatkozása - mint azt az ezzel foglalkozó irodalom újra és újra elmondja -, hogy teljesen megváltoztatja azokat, akik átélték; megváltoztatja életüket, a világhoz való viszonyukat, pályafutásukat, az emberekkel való kapcsolatukat. Lehet, hogy nem szabadulnak meg a haldoklás fájdalmától való félelemtől, megszabadulnak azonban a halálfélelemtől, türelmesebbek lesznek, és több lesz bennük a szeretet; érdeklődés ébred bennük a szellemi értékek, a bölcsesség ösvényei iránt.
   Tibetben természetes reagálás, hogy imádkoznak a haldoklókért, és szellemileg gondoskodnak róluk. Ezért van az, hogy a tibeti hagyományban a mestereknek nem születésük napját ünnepeljük, hanem a halálukét, végső megvilágosodásuk pillanatát. Nyugaton az egyetlen szellemi odafigyelés, amelyben a többség a haldoklót részesíti, hogy majd elmegy a temetésére.
    Amit komolyan remélek, az az, hogy az orvosok is világszerte megértik és rendkívül komolyan veszik, hogy milyen fontos a haldoklót hagyni csöndben és nyugalomban meghalni. Az orvosi hivatás jó szándékára hivatkozom, s remélem, megtalálják a módját, hogy ezt a nehéz átmenetet az életből a halálba a lehető legkönnyebbé, fájdalommentessé és békéssé tegyék. A békés halál a leglényegesebb emberi jog, talán még fontosabb, mint a szavazati vagy az igazsághoz való jog. Valamennyi vallási hagyomány állítja, hogy a haldokló személy szellemi jövője és jóléte függ haldoklásának, halálának minőségétől. Az élet során véghezvitt cselekedetek összessége - ez vagyunk halálunk pillanatában. Minden és abszolút minden számít.
    Nyugati emberek, akik nemrég látogatást tettek Tibetbe, meséltek nekem egy balesetről, amelynek tanúi voltak. Egyik nap látták, hogy egy tibeti sétál az út szélén, amikor egy kínai teherautó elütötte, és egy pillanat alatt meghalt. Egy éppen arra járó szerzetes gyorsan odament, s leült a földön fekvő halott ember mellé. Látták, hogy a szerzetes fölé hajol, és valami gyakorlatot recitál közel a füléhez; hirtelen, teljes megdöbbenésükre, az ember feléledt. A szerzetes ezután egy másik gyakorlat recitálásába kezdett. Ezt ismerték, a tudat átvitelére szolgált. Azután csendben visszavezette a halálba. Mi történt? Világos, hogy a szerzetes felismerte, a hirtelen megrázkódtatás, amellyel annak az embernek a halála bekövetkezett, borzalmas zavarodottságban hagyta, ezért a szerzetes gyorsan cselekedett: először megszabadította a halott tudatát a zavarodottságtól, azután, a phova segítségével, átvitte a buddha-szférába vagy egy jó újjászületésbe. A nyugatiak szemében ez a szerzetes egészen egyszerű embernek tűnt, azonban ez a jelentős esemény megmutatta, hogy valójában gyakorlott meditáló volt.
(Szögyal Rinpocse: Tibet könyv életről és halálról)


(Láma Ole Nydahl: Félelem nélküli halál)


   Régen nyilvánosan születtek és haltak meg az emberek, manapság ehhez képest nem nagyon van jelen a család. Meg szoktam kérdezni az előadásaimon, hogy láttak-e már halottat, általában a középkorúaknak is az a válaszuk, hogy nem. Sok kórházban még mindig paravánt vonnak a haldokló köré, mondván, nem akarják, hogy a többi betegnek traumát okozzon a látványa. Ez borzalmas: az ember, ha magánál van, akkor számára ez az élet vége, hogy elparavánozzák. És a többi beteg is azt látja, hogy ha én is ilyen állapotban leszek, ez vár majd rám is.
   Kegyes hazugságok helyett empátia és őszinteség, húgyszagú krónikus osztályok helyett otthoni ápolás, a kifogásként emlegetett biztonság helyett méltóság: a saját halálomról hadd döntsek én - és ez nem az eutanáziát jelenti. Hanem a jó halált. Mit mondhatunk a haldoklónak? Milyen halált szeretnénk magunknak, miért nem adjuk meg ugyanezt a családtagjainknak? Milyen kifogásokkal dugják intézménybe az öregeket, és mi lehet ennek az alternatívája? Interjú Hegedűs Katalinnal, a hospice-mozgalom egyik vezetőjével.

Teljes cikk az Indexen.

Megjegyzések