haladóknak (járjunk és lélegezzünk)

Te nem a test vagy,
és a test sem a tiéd, sem a cselekvő,
sem az élvező nem vagy. Te maga vagy
a Tudatosság, az örök tanú, és szabad vagy.
Járj-kelj boldogan!

(Aṣṭāvakra-gītā 15.4*)

                                                                                                                                                                        *ford.: Tamás Mónika

Lassú sétánk kifelé az életből,
ahogy halad, torlódik az alkalmi társaság,
ahogy elmaradozunk, összébbverődünk,
előresietünk és félreállunk
– érdemes figyelmünkre. Épp mivel
a tapasztalás csak ránk tartozik,
tanulságmentes és kimondhatatlan,
önnön teljesültébe vesző:
fullánk és cukor.

„Az édes szúrás diszpozíciója.”
Mondotta volna az ifjúkor, rég,
logikai örömök idejében.
Már a vénülés kedvét nem leli ilyesmiben.
Csak ami elemzetlenül is valami
– egy jó mondat, egy hibátlan kavics –,
az számít. Persze, mi az, hogy „jó”; persze,
mi az, hogy „hibátlan”? Felvethető, hogyne.
Csak éppenséggel nem vetem fel.

Az utánunk jövő
tuszkol is, marasztal is, ahogy terel.
De azért megőrizhető némi méltóság.
Irány és tempó
szabadságának több mint látszata.
Lassítás, szaporázás, elkalandozás joga
gyakorolható (még ha mint jogot
nem opportunus is emlegetni).
Sétánk, mindenesetre, sétaszerű.
Nem lehet mondani, hogy … Szóval, ezt hagyjuk.

Namármost a legvége, a pont,
ahol az eső víz lesz vízeséssé,
a gömbölyű átbukás pillanata – – –
Csak a gránitkáva abszolút síkossága
megfogható. Jól mondom: csak az – amennyire.
Térjünk vissza az útra.
Ha szórakozottságunk szóra bírja
a szóra érdemest – nem az út hibája.
Mondjuk: Az út érdekes. Az út szép.
(Valóban az.) Járjunk és lélegezzünk.

Petri György: A séta