"A gyimesi mellyes bunda a hímzések gazdagsága. Mindennek külön
jelentése van. A felső egyharmadban, középen, a nyak alatti rész a férfi
belső világát tükrözi. Két rózsa van benne, a fölső a Jóistent tükrözi.
Alatta ugyanolyan formájú, de más színekből álló rózsa, ami viselőjének személyiségét képviseli. Két rózsa van a kereten, a vízfolyáson
kívül, a férfi életében a két legfontosabb nőt jelölik, az édesanyját és
a párját. Tehát ott van, ahonnan jön, és akivel később leéli az
életét."
Kalitja börtönében két madár: egyik
ifjú, másik vén. A zsarnok, ki őket fogva tartja, szánalomból egy nap
zöld ággal fonta be kalitjokat. Az ifjú madár hangosan üdvözli a tavaszt
és hallgatásáért a vént megfeddi. A vén tapasztalásból felel. Nem
tavasz ez, fiam; zsarnokunk csak a börtönt akarja velünk megszerettetni,
hogy feledjük az erdőt. Valami lenne-e ebből?
Arany János: Két madár (1860-62 körül)
"Könnyű annak, akinek semmi baja sincs, azt mondani: végy erőt
magadon, ragadd ki lelkedet a fásultságból, akarj, és megjön a kedv.
Mindezek szép tanácsok, de az a baj, hogy éppen a lélekerő hiányzik,
mely kivitelére szükséges; mintha ágybaszegzett súlyos betegnek azt
javaslanók: csináljon commotiót, mindjárt jobban lesz. Köszönöm, de ha
nem lehet."
„Megengedem, hogy bajom hypochondria, de ha az, akkor
e nyavalya korántsem oly nevetséges, mint állítják. Mert mi lehet
borzasztóbb oly szenvedésnél, mely a szellemnek szárnyait szegi, az
önbizalmat, mely nélkül nemcsak nagyot, dicsőt alkotni, de még a közélet
kívánatainak megfelelni sem lehet, elöli; hogy az ember magát mindig,
mint gyámoltalan, életre nem való, semmi embert képzelje; s
összehasonlításban irigyelje sorsát azoknak, kik bolondot ugyan, de
valamit mégis tesznek, mert erélyök van. Én idestova irigylem a
charlatánt, ki egy világot el tud bolondítani, mert csalásra legalább
energiával bír… Vannak perceim, amikor szeretnék elveszni,
megsemmisülni, csakhogy az öntudattól meneküljek.”
„Míg én
gondolatomat mindig csak bajomon - mint nyelvet a fájós fogon -
tartottam: semmi remény nem volt javuláshoz. Örökös tépelődésben éltem,
mint az a hypochondrikus, ki ,meggyőződvén, hogy lába két szalmaszál,
örökké remegett, hogy eltörik. Újabb rémképeket csináltam, majd e, majd
ama nagy veszély függött felettem, mint damoclesi kard, de biz az csak
nem szakadt le. Évek folytak s én, ha jobban nem, rosszabbul se lettem,
mint eleinte valék. Ez némi megnyugvást adott, megszoktam a bajt. Aztán
kerestem, miben találnék még érdeket a világon. Sokszor csekélység
hozott pillanatnyi szórakozást. Egy nagy súly nehezült meg lelkemen,
azon meggyőződés, hogy én többé nem vagyok képes költői művet alkotni.
Próbáljuk meg. Kezdtem valamit s folytatom ma is; naponkint - nulla dies
sine linea - egy-két sort írva, de jót, vagy legalább olyat, mi
teljesen kielégít. Bevégzem-e?, azt nem tudom, de hogy e folytonos
foglalkozás a lelket enyhíti, azt tapasztalásból mondhatom. Írok nem
taps, nem jutalom végett: írok lelki nyugalmamért. ”
„Ha
későn,
ha
csonkán,
ha
senkinek:
írjad!"
Arany János leveleiből
"Sietek azonban megjegyezni, hogy ha Aranyt neuraszténiásnak* mondom, ezzel az új beállítással nem akarok kegyeletet sérteni s nem pályázom sem Möbius, sem Freud professzor kétes babérjaira. Eszem ágában sincs, hogy Aranyt, mint beteg lángészt vagy mint dekadens költőt állítsam a közönség elé. Arany neuraszténiájának hangsúlyozása nem jelent efféle gyermekes kísérletet."
a teljes cikket Dóczi Jenő írta a Napkeletben (1924. április)
Az állatok sokkal jobban értik a mértan lényegét. Egy fekete macska hamar megtalálja a szituáció tengelyét, a hely középpontját, a délután aranymetszését, és belefekszik.
Az éjszaka közepén felül, kiélesíti a kontúrját és megállapítja, hogy nem tartozik sehova.
Nagyon vallásos családban nőttem fel. Később eltávolodtam, s aztán mindenfelé odaszaglásztam, és mindenütt ugyanazt tapasztaltam. Önglorifikációt.
Amit én hiszek, amit én képviselek, ami az én utam, az jobb, az csillogóbb, az Istennek kedvesebb, mint a tiéd. Ebben gőgöt érzek, egy olyan gőgöt, ami számomra elfogadhatatlan.
Arra jutottam, hogy a mai ember rendezze el személyesen saját viszonyát a transzcendenciával. Ez az egyik, amit gondolok. A másik, hogy nem tudom megmondani, milyen utat kell járni, én csak azt tudom elmondani, hogy én hova jutottam el. Oda jutottam el, hogy másodrendű, hatodrendű, huszadrendű, századrendű, hogy mit mond valaki. Hogyan él. Ez az egyetlen, ami azt hiszem, hogy igazán érdekes, és ez az egy, ami igazán számít. És a dolog nincs tovább.
De van egy meggyőződésem, és ez csak az én szubjektív marhaságom. Hiszem, hogy nincs hiteles hit kétely nélkül. Azt gondolom, hogy aki megkínlódik a saját kétségeivel, az megedződik. És ehhez hozzá tartozik az is, hogy megengedem, hogy másoknak szabad másképp is gondolkodni a világ dolgairól. Csak gondolkozzék. Az nagyon fontos.
A mexikáknak van egy mondásuk: „Az az ember, aki nem emlékszik az álmaira, élő halott, mivel ébren sem tudja irányítani az életét.”
Első hallásra bántónak találtam ezt a kijelentést. Akkoriban még nem gyakoroltam az ősi hagyományból ismert virágzó* (éber) álmodást. Később azonban, amikor elkezdtem kifejleszteni magamban, megbizonyosodhattam róla, milyen hatalmas igazság ez. Ma már saját tapasztalatom alapján biztosíthatlak róla, hogy nem azok vagyunk, amit megeszünk, és nem is azok, amit gondolunk, hanem amit álmodunk. Természetesen, amit eszünk és amire gondolunk, életünk alapvető részét képezik, a többség azonban nem érti, hogy
álmaink
határozzák meg, mit eszünk és gondolunk, vagyis hogy kik vagyunk valójában.
Pedig ez az ősi bölcsesség még a beszédünkben is el van rejtve. Minden nyelvben léteznek olyan kifejezések, mint például: „álmaim nője”, „a munka, amelyről mindig is álmodtam”, „élet, amilyenről mindig is álmodtam” stb., amelyek arra utalnak, hogy őseink a világ minden táján pontosan tudták, hogy először meg kell álmodnunk a dolgokat, csak utána élhetjük meg őket. Egyszer, amikor nagyon nehéz depressziós időszakon mentem keresztül, csak az álom révén voltam képes megtapasztalni a legcsodálatosabb gyógyulást. Attól kezdve sohasem kételkedtem abban, hogy az álmodás lehet önmagunk megváltoztatásának leghatékonyabb eszköze.
Az ikrek a nagualizmus egyik legismertebb archetípusa, a tonál és a naguál szimbólumai.
A tonál az - önmagából hőt kibocsátó - Nap jelentésű Tonatiuh szóból származik. Mexikói őseink szerint a világegyetem minden emberi lényben manifesztálódik. A kozmikus rend egyúttal a mi saját rendünk is.** Vagyis, ahogyan a Nap hőt termel, egyúttal információt is kibocsát magából az energiánk (teotl) felé.
Emberi szinten tehát a tonál energiatest, amely hőt termel, pontosan úgy, ahogyan a Nap is teszi. Ez borostyánszínű ragyogásként látható a fejünk körül, és ez szabályozza az észlelésünket, amikor ébren és/vagy tudatos állapotban vagyunk. Mivel a Nap birtokolja ezt a hatalmat, az egy szobában összegyűlő emberek ugyanazt a "valóságot" fogják látni - amit a Nap láttat velük. Az ugyanabban a szobában alvó ember viszont egészen más valóságot lát - az álmait -, mivel a tonálja nincs a feje felett és nem irányítja az észlelését.
Összefoglalva, a tonál a fizikai anyaghoz és az öt érzékszervünkhöz kapcsolódó észlelés. Ezt a napfény szabályozza, és ébrenlétünk során identitásunk megteremtéséért, térben, és időben való elhelyezkedésünkért felelős.
A naguál a következő két szóból eredeztethető: az "én" jelentésű nehua
szóból, valamint a nahualliból, melynek jelentése: "amit ki lehet
terjeszteni". Az ősi kozmológiában ez minden a tonálon túlmutató dologra
utal - vagyis arra, akik valójában vagyunk.
A tonált kizárólag a napenergia szabályozza, a naguált azonban az egész univerzum, de főként a Hold, a Vénusz és a Plejádok energiája. Emberekként a hideg holdfényhez hasonlónak, kékesszürke sugárzásként érzékelhetjük ezt az energiát, amely éber állapotunkban a köldökünk körül található, álmunkban vagy módosult tudatállapotban azonban elmozdul felfelé, és a fejünk körül helyezkedik el.
A naguál az az energiatest, amely az alvás világába utazik, abba, amelyben álmodunk. A naguál teszi lehetővé számunkra a holtak birodalmába, a Mictlanba, valamint más világokba történő átjárást is.
A hagyomány szerint az ember számára a tonál és naguál elválasztása jelenti a legnagyobb kegyvesztést. A jelenlegi emberiségnél el vannak különülve egymástól az energiatojásban, vagy más néven aurában.
Amikor ébren vagyunk, a tonál energiája a fejünk, a naguál energiája pedig a köldökünk körül mozog, egymással ellenkező irányba forognak, és sohasem találkoznak. Amikor alszunk, a tonál arra készteti a naguált, hogy a májon keresztül kilépjen és felmenjen a fejhez, ahonnan érzékelésünk horizontját kiterjesztve kilép az álmok világába. Reggel, mielőtt felébrednénk, a naguál a májon keresztül kilépésre készteti a tonált, amely ennek hatására felmegy a fejhez, és ezzel újra visszatérünk ahhoz az emberhez, akinek hisszük magunkat, ahhoz az identitáshoz, amelyet a tonálban megteremtettünk magunknak. A hagyomány ezt az öntudatlan körbe-körbe járást "a Hold láthatatlan börtönének" hívja. Őseink hite szerint a Földön minden embernek az a küldetése, feladata, hogy lerombolja a Hold börtönét, és kezébe vegye saját álmainak - saját életének - az irányítását.
Ezeket a tanításokat már a tenocstitláni Viztilopocstlinak, a mexikák által kedvelt fő energiának szentelt ősi Nagytemplomban is ábrázolták, amely a tonálban a harcos fegyelme és a felkelő Nap, a naguálban pedig a balra repülő kolibri, amely elvezet bennünket gyengeségünk legyőzéséhez, és irányt mutat. Azt mondják, hogy a holdfázisokat ábrázoló Coyolxauhqui szobor tetején volt a Holdat nap mint nap legyőző és grandiózus sorsát beteljesítő Nap, ahogy mi is legyőzzük a Holdat és a sötétséget, hogy elérjük a Napunkat, naguálunkon keresztül megváltoztatva tonálunkat.
Szeretném tisztázni, hogy a női minőségű Hold legyőzése a férfi minőségű Nap által nem maszkulin/feminin kettősségre történő utalás. A navatl tradíció messze túlmutat a nemeken. A Holdnak és a Napnak egyaránt vannak maszkulin és feminin nevei, és ami azt illeti, minden más létezőnek is. Például a Holdat irányító entitás, a Fekete Tezcatlipoca vagy a füstös tükör, az álmokat uraló legfontosabb energia, amely egyúttal férfias jelleget is ad a Holdnak. Az álmodás ősi hagyományában azonban nem maszkulin vagy feminin jellegről beszélünk, hanem éber vagy alvó, élő vagy halott állapotról.
* Virágzás: a tudat kiterjesztése, megvil(r)ágosodás. Az ősi mexikóiak a világegyetemet
virágként képzelték el. Ez az életszemlélet másképp meséli el életed
történetét. Még jóval megszületésed előtt a virágod elkezdett formálódni
az univerzum energiájában, előkészülve az ebben az időben és térben
történő kibontakozásra. A hagyomány szerint az álmodóvá válás legfőbb
okai az előző életeiddel és lényednek az alvilágban ragadt töredékeivel
való foglalkozás, illetve hogy előkészítsd magadat a következő
halálodra. Aki képes tudatosan álmodni, az meghalni is tudatosan fog. A
mi hagyományunkban a karmikus mintákat „régi szeleknek” hívják.
** Az azték naptár nem csak egy kő, hanem hihetetlenül precíz és bonyolult rendszer. Az idő ismeretének legkifinomultabb tudománya. Hasonló a tibeti buddhizmusban a Kálacsakra, amely a legmagasabb, legösszetettebb tantrákhoz tartozik. Sejtésem szerint a tolték hagyomány ősibb és tisztább (kb. ötvenezer évvel ezelőtt jelentek meg az első álmodók Teotihuacanban, akiket a Hold Fénykoszorújának hívtak), míg a Kálacsakra rendszert a buddhizmus nagyon átszínezte. Bizonyosan egy tőről fakadnak, mert az álmokon túlról való tudás, ezért a legmagasabb tudomány. Az idő fizikája, vagy metafizikája. (A mai tudósok ezért nem tudják egyesíteni az elméleteiket, mert az idő dimenziója hiányzik. Minden fizikai törvény az idő törvényeinek van alávetve, áthatja azokat. Ezért a nagy egyesített elmélet még jócskán várat magára.)
A tolték hagyomány szerint most az átmenet időszakában vagyunk, ami 2021-ben fejeződik be, ez lesz a hatodik Nap (egy Nap 6625 évnek felel meg) kezdete, amely az előző tonál Naptól eltérően naguál Nap lesz, vagyis sötét nap, amelyben észlelésünk befelé fordul az éjszaka jellemzőinek megfelelően, ellentétben a most véget érő, kifelé forduló, külső tudást kereső világos tonál Naptól. Ezért van a tibeti hagyományban is most oly nagy jelentősége a Kálacsakra tanításoknak. (a szerk. megjegyzése)
A tolték hagyomány szerint az álomállapot négyszer több energiát teremt, mint az ébrenléti. Az ősi mexikóiak ezért tudták sokkal inkább álomállapotban, mint éberen megváltoztatni az életüket. Ez komoly akadályt is jelenthet, mivel álmaink kontrollálása négyszer annyi energiát is követel tőlünk, mintha a megszokott, hagyományos módon aludnánk.
Quetzal (szuruku) madár
Hol veszítjük tehát el az energiánkat? Egyszerű: az ébrenléti állapotunkban. Miért? Legtöbbünknek van egy önmagáról alkotott, az emlékeinkben élő történeteken alapuló elképzelése, képe, amely történetek azonban jelenlegi életünkben nincsenek jelen. Így tulajdonképpen minden energiánk arra megy el, hogy megpróbáljuk életben tartani történetünket és identitásunkat. Ez az illúzió legtöbbünk fejében bennünket korlátozó hangokként, ártalmas gondolatokként jelenik meg. Legtöbbünk régi paradigmáink és hiedelmeink csapdájában vergődünk, igazolni akarjuk életmódunkat önmagunk és mások számára. Úgy élünk, mintha álmodnánk, és úgy álmodunk, mintha élnénk.
A hagyomány szerint teremtünk magunknak belül egy ellenséget (navatl nyelven yaotl), aki szándékosan árt nekünk, nagyon nehéz helyzetekbe hoz bennünket, hogy más emberekkel különféle nehézségeink legyenek és újra és újra szembe kelljen néznünk gyengeségeinkkel, míg azok végül így vagy úgy - betegségben, balesetben, valamilyen függőség révén vagy szomorúságunkból kifolyólag - meg nem ölnek bennünket. Egy láthatatlan börtöncellában élünk, amelyet az ősi mexikóiak a Hold láthatatlan börtönének hívtak. Ezért ábrázolják Guadalupei Szűzanyánkat a Hold tetején állva, ami azt szimbolizálja, hogy kiszabadult öntudatlan álmából.
A tonál és a naguál olyan különböző energiatestek, amelyek minden alkalommal elmozdulnak, amikor az ébrenléti állapot és az álomállapot között utazunk, vagy amikor módosult tudatállapotban vagyunk és állatok szemén keresztül látunk. A legtöbb ember esetében azonban a tonál és a naguál állapot teljesen elkülönül egymástól, és csak a tonálban, csak ebben a dimenzióban élnek.
Néhány éve részt vettem egy előadáson, amely lenyűgözően ötvözte a pszichoterápiát és a sámánizmust. Az előadó elmesélt egy történetet egy afrikai sámánról, aki az éhezésen túl még sok más nehézségtől is szenvedett életében. Amikor megérkezett Európába, azt mondta az előadónak: "Milyen szegény vagy! Te csak ezt a valóságot tapasztalod meg; elveszítetted a kapcsolatodat az őseiddel, a Földdel és az egekkel, és a szertartásaid elveszítették valódi jelentésüket." Egyetértek a sámánnal: a legtöbb ember önmaga tükörképévé vált és elfelejtette, kit tükröz vissza, azt a lényt, aki nem ismeri önmagát és csak különböző forgatókönyvekben létezik.
A nagualizmus lehetővé teszi számunkra, hogy ne legyünk szegények, hogy egyidejűleg sok időben és térben éljük az életünket, amikor csak szeretnénk. Ha hosszú ideig figyeljük magunkat a tükörben, megszűnünk pusztán tükörképnek lenni. Majd ismét tükörképpé változunk, és, ami igazából visszatükröződik, az a tonál és a naguál.
Tradicionális mexikói maszk rituálékhoz és tánchoz, Zacatecas, Mexikó
Xayaca: a maszkok
Természetesen, álmunkban ugyanazok vagyunk, mint akik ébrenléti állapotunkban. Ugyanazt az identitást használva pedig kétségkívül újra és újra ismételjük önmagunkat, álmainkban és az éltünkben egyaránt.
Ezért az első dolog, amit a Tol leszármazási ágban teszünk, hogy tükörbe nézve, maszkok (navatl nyelven xayaca) segítségével elválasztjuk egymástól az arcunkat és a múltunkat. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy változtassunk alvási szokásainkon, következésképpen az életünkön is. Ennek a quetzaltzin, szó szerint "tiszteletre méltó szuruku" nevű gyakorlatnak rengeteg előnye van. A szuruku Mexikó szent madarainak egyike, repülés közben zöld színe irizáló színekre vált. Ezért nevezték el a szurukuról azt a gyakorlatot, amelyben a tükör előtti képünk megváltozik.
A tolték hagyományban megpróbáljuk elkerülni azokat az álmokat, amelyekben csak külső szemlélők vagyunk, és nem veszünk részt bennük tevőlegesen. Több oka is lehet annak, hogy miért válunk nézőkké álmodás közben. Az első és legfontosabb, hogy nem szoktuk megfigyelni magunkat ébrenléti állapotunkban. Amikor önmagunkra nézünk a tükörben, csupán külső megjelenésünk egy részét látjuk, mivel a tükröt általában csak rövid ideig használjuk, hogy megfésülködjünk vagy hogy ellenőrizzük a külsőnket, és ugyanezt a felszínes képet teremtjük meg önmagunkról álmodás közben is.
Az álmodás során mindig szükség van egy megfigyelőre vagy tanúra, aki nyilvántartja az álmokat és később eljuttathatja az üzeneteket hozzánk, közvetlenül az éber álmokba, vagy, amikor ébren vagyunk, élettapasztalatainkon keresztül. Amikor álmodunk, a tonál általában leválik az álomról, miközben a naguál az álom tanúja, és az általa közvetített üzenetet így csak élettapasztalataink során kaphatjuk meg. A naguál útja egészen más: ébrenléti állapotunkban hosszasan meg kell figyelnünk magunkat a tükörben. Csak így fejleszthetjük ki önmagunk megfigyelésének szokását, hogy aztán, mikor álmodunk, a naguál álmunk aktív részesévé válhasson. A tonál pedig kénytelen lesz megfigyelni, értelmezni és megváltoztatni bizonyos dolgokat az éppen zajló álomban. Ez óriási lépés, hiszen tulajdonképpen azt jelenti, hogy belépünk a temixochba vagy a virágzó álomba, amelyet világszerte éber álomnak ismernek; természetesen azonban messze túlmutat azon, mivel sokkal tudatosabb és kontrolláltabb.
Néhányan észrevettek valami különös és rendkívül fontos dolgot az éber álmodás és az ébrenléti állapotban történő álmodozás gyakorlatában, ez pedig az orr. Amikor ébrenléti állapotunkban ránézünk valamire, arcunknak csupán egyetlen részletét, az orrunk hegyét láthatjuk. Ez jelenti tulajdonképpen a külvilágot. A toltékok a külvilágot, és az azzal kapcsolatos tudatosságot az orral hozták összefüggésbe. Másrészt, amikor álmodunk, anélkül látunk képeket, hogy az orrunk hegye jelen lenne - a nagualizmus tehát használ valamit az ébrenléti állapot és az álomállapot megkülönböztetésére.
Ahhoz, hogy önmagunkat megfigyelhessük, kétféle maszkra van szükségünk: egy vagy két jelentősen kiemelkedő, hosszú orral rendelkező maszkra, amelyek a tonált képviselik, valamint néhány továbbira lapos orral, például állatok, az első archetípusok maszkjaira, amelyeket a nagualizmusban a naguál ábrázolására használunk.
Ez a különbségtétel nagyon fontos, meghatározó tényező azokban a haladó leckékben, amelyek arra tanítanak bennünket, hogyan kell meghalni. Ha nem látjuk az orrunk hegyét, az azt jelenti, hogy vagy alszunk, vagy halottak vagyunk; ha tudatosan halunk meg, az elménk egyik világban sem esik csapdába a végső változás, vagyis a halál után.
Az élet három állapotát - fiatalság, öregség, halál - ábrázoló maszk, Tenocstitlan, Mexikó
Quetzaltzin: a "tiszteletre méltó szuruku"
Életünk különböző és tiszteletre méltó elszámolási kötelezettségeit jelenti. A quetzaltzint az egész világon összegzésként ismerik. A Tol leszármazási ágban sokféle összegzés létezik, a legelső az
Ezt a gyakorlatot az egyik hosszú orrú maszkot felvéve végezzük. A tükör elé állva vágj bele életed történetének elbeszélésébe. Beszélj hangosan a problémáidról, az aggodalmaidról stb., pontosan úgy, mintha pszichoterapeutánál lennél. Az egyetlen különbség az, hogy most te vagy saját magad terapeutája. Képes vagy egyesíteni a tonált és a naguált, a tudatosat és az öntudatlant, és önmagadon kívül senki másra nincs szükséged ahhoz, hogy magadra találj. Szánj körülbelül 30-45 percet (átlagosan 36 percet) erre a gyakorlatra harminchat napon keresztül, minden egyes nap. Egyszerűen csak beszélj arról, mit hiszel önmagadról, ki vagy, a problémáidról és így tovább, egészen addig, amíg azt nem érzed, hogy teljesen megszabadultál jelenlegi életedtől.
Ez a gyakorlat nagyon jelentőségteljes. Először is, mivel kénytelen vagy önmagadat nézni, egyszerű nézőből főszereplővé válsz saját színdarabodban. Másodszor, már nem azonosítod arcodat jelenlegi életeddel, és ahogy kezded maszkos önmagadat látni, végbemegy az egyik legérdekesebb gyógyulás, amit valaha tapasztalhatsz: az idő múlásával életed története és arcod különválik egymástól, míg végül teljesen megszakad közöttük a kapcsolat. És miután ez az összeköttetés eltűnik, attól kezdve életed története már nem hat rád többé, és szabad leszel.
Ezt a sok idődet igénybe vevő, első összegző gyakorlatot a nagyon hosszú orrú tonál maszkokat felvéve kell elvégezni, amelyeket a gyakorlat közben cserélgethetsz, megérzésed szerint.
(Sergio Magaña: A tolték titok - Az ősi mexikóiak álomgyakorlatai)
ha közelebb van:
élesebben látni,
hogy
elérhetetlen.
(Fodor Ákos)
Laing szerint egész nyugati civilizációnk arra épül, hogy saját
magunk és egymás élményeit, tapasztalatait folytonosan érvénytelenítjük, így képtelenné válunk arra hogy - talán a ritkán adódó eksztatikus
pillanatokat kivéve - a valóban lényeges dolgokról tudjunk beszélni
egymással. Mindennapi érintkezéseink tele vannak zsákutcákkal,
kommunikációs csapdákkal, paradox közlési formákkal - gubancokkal; ezek
között vergődve éljük le az életünket, s akaratlanul is egymás
kiszolgáltatottjaivá válunk legkülönfélébb kapcsolatainkban.
A Beszélgetések gyerekekkel, miként Laing is mondja, ezúttal olyan emberi kapcsolatokat akar megjeleníteni, amelyekben még nem diadalmaskodott a rosszindulat, a féltékenység, a bosszú, a gyűlölet, az irigység megannyi ördöge, amelyek még mentesek a gubancoktól és kommunikációs zsákutcáktól, ahol még szabad tér nyílik az örömteli játékra és a valósággal való szabad kísérletezésre.
(Erős Ferenc)
Ádám: - ha teljesülne egy kívánságod, mit kívánnál? Én: - lehet az tárgy vagy érzés vagy - Ádám: - amit csak szeretnél! ÉN: - hát én boldog szeretnék lenni - ha boldog lennék, akkor rengeteg dolognak meg kellene változnia Ádám: - és mi lenne a második kívánságod? Én: hogy mindenki más is legyen boldog Ádám: - mindenki, Az egész világon? Én: - igen. Miért ne? Ádám: - mindenki, még akarata ellenére is? Jutta: - szerinted van aki nem akar boldog lenni?
Én: - jó, legyen. Én nem akarok senkit sem kényszeríteni, hogy boldog
legyen. Akkor mondjuk azt kívánom, hogy legyen boldog mindenki, aki
akar. (Szünet)
Ádám: - apa? Apa: - igen Ádám: - te inkább erős vagy gyenge lennél? Apa. - inkább erős Ádám: - és inkább okos vagy buta lennél? Apa: - inkább okos Ádám: - és mi lennél inkább, gyenge és okos vagy buta és erős? Apa: - gyenge és okos Ádám: - és mi lennél inkább, boldog és gyenge vagy gőgös és erős? Apa: - boldog és gyenge
Remélem, hogy e lapok segítenek nyilvánvalóvá tenni, hogy a felnőtteknek éppoly hasznos a gyerekekkel való kapcsolat, mint a gyerekeknek a felnőttekkel való kapcsolat. A gyerekekről csak gyerekektől szerezhetünk ismereteket. Magunk értése hallatlanul elsekélyesedik, ha nincs kapcsolatunk gyerekekkel. A felnőttek éppúgy tudnak szenvedni a gyerekek hiányától, mint fordítva. Az a gyanúm, hogy a gyerekek éppoly fontos szerepet játszanak a felnőttek növekedésében és fejlődésében, mint a felnőttek a gyerekekében.
(R. D. Laing, Beszélgetések gyerekekkel)
Kisgyerekkorunktól kezdve magunkba szívjuk szüleink vélekedéseit és
hiedelmeit egy belső hang formájában, amely folyamatosan kommentálja
életünket, döntéseinket. A hang gyakran parancsot, tanácsot vagy
instrukciót ad, de az is lehet, hogy utólag fűz folyamatosan
kellemetlenkedő megjegyzéseket az eseményekhez, intelligenciánkra,
jellemünkre, erkölcsünkre, értékünkre vonatkozólag.
Bármennyire is úgy hangzik, ez a hang mintha a sajátunk volna,
valójában a szüleink hangjának visszhangjáról van szó. Kivétel nélkül
mindannyian belsővé tesszük szüleink hangját, ez a szocializációnk
szerves része. Csak éppen míg egyeseknek támogató, barátságos,
problémamegoldó belső hang adatik, addig mások nap mint nap dühös,
állandóan kritizáló, lekezelő kommentárokat kénytelenek hallgatni, és ez
a kíméletlen, szünet nélküli önostorozás sokkal több kárt képes tenni,
mint a szülő személyesen.
Ha a szülők éretlenek, elkerülhetetlen, hogy a gyerekeiket érzelmileg
elhanyagolják. Ez azonban nem olyasmi, ami magának a gyereknek a
szemében érthető és felismerhető lenne. Érzi az ürességet, de nem tudja a
nevét, nem tudja, mit is hiányol. Csak az világos számára, hogy
különbözik azoktól, akik mintha sokkal inkább békében lennének
önmagukkal. Az ilyen embereknek gyakran bűntudatuk van ha panaszkodnak, és
hajlamosak listát készíteni azokról a dolgokról, amikért hálásnak illene
lenniük, mintha életük egyfajta matematikafeladat lenne, amely ha
pozitív eredményt ad, nincs joguk boldogtalannak lenni.
Csak éppen képtelenek közben lerázni azt az érzést, hogy alapvetően
egyedül vannak a világban, és egyetlen kapcsolatukban sem találják meg
azt a meghittséget, amire vágynak.
Érzelmileg éretlen szülők mellett felnőni magányos tapasztalat. Az
ilyen gyerekek érzelmi szükségleteit nem vagy csak részben elégítették
ki, érzéseiket nem vették eléggé figyelembe, vagy kifejezetten
elutasították azokat. Bár szüleik más szempontokból gyakran megfelelően
gondoskodtak róluk, ezért sokan nem szenvedtek szükséget a fizikai
biztonság és a testi egészség terén, ha mindezek mellett nem kaptak elég
szilárd érzelmi kapcsolatot is, akkor tátongó hiányt érezhettek érzelmi
biztonság helyett.
A gyermekkori érzelmi elszigeteltség élménye ráadásul az esetek
jelentős részében kihat a felnőttkori kapcsolatokra is, különösen a
párkapcsolatra. Akiket ugyanis gyermekként elhanyagoltak vagy
elutasítottak, gyakran későbbi kapcsolataikban is ugyanerre számítanak
másoktól. Nem merik elhinni, hogy igazán fontosak lehetnek valaki
számára, kételkednek saját szerethetőségükben, esetleg szerepeket
játszanak, hogy elnyerjék mások szeretetét. Így pedig még akkor is
érezhetik magukat kevésnek, üresnek és magányosnak, ha egyébként vannak
emberi kapcsolataik, és sok téren jól teljesítenek.
A neves amerikai pszichoterapeuta számos kérdést megválaszol,
amelyekkel az érintettek esetleg már régóta küzdenek. Világossá válik,
hogy gyerekkorukban miért érezték gyakran úgy, mintha szüleik nem látnák
és nem ismernék őket, és amikor maguk tettek erőfeszítéseket, hogy
kommunikáljanak velük, attól miért nem lett jobb semmi. Megtudhatjuk,
felnőttként hogyan tehetik kielégítőbbé, meghittebbé kapcsolataikat, és
miként szabhatnak határokat az érzelmileg éretlen szülőkkel való
viszonyuknak. A cél az, hogy több
önbizalomra tegyünk szert, és szerencsésebben alakítsuk kapcsolatainkat
azáltal, hogy jobban megértjük saját élettörténetünket. Számos kutatás igazolja: az, hogy mi minden történt valakivel a múltban,
kevésbé számít, mint az, hogy feldolgozta-e azt, ami történt.
(Lindsay C. Gibson: Érzelmileg éretlen szülők felnőtt gyerekei)
Az emberiség történetének egyetemes, ősi parancsa, hogy tiszteljük és
szeressük a szüleinket. Ám ha valaki annak ellenére akarja követni ezt a
parancsot, hogy a szülei egykor elhanyagolták, bántalmazták vagy
kihasználták őt, csak akkor tud eleget tenni ennek, ha elfojtja a saját
igazi érzéseit - a test pedig komoly betegségekkel lázad fel e lelki
öncsonkítás ellen.
Alice Miller pszichoanalitikus, A tehetséges gyermek drámája című kötet
szerzője ebben a könyvében részletesen elemzi azt a konfliktust, amely
egyfelől az érzéseink és a testünk által felfogott dolgok, másfelől
aközött húzódik, amit érezni szeretnénk, hogy megfeleljünk az erkölcsi
normáknak, amelyeket régen magunkévá tettünk. Miller megvizsgálja a
világirodalom nagyjainak - többek között Franz Kafka, Virginia Woolf,
Arthur Rimbaud, Marcel Proust és James Joyce - életútját, kapcsolatot
keresve és találva e nagy alkotók gyermekkori szenvedései és felnőttkori
testi-lelki betegségei között. Megkérdőjelezi a bántalmazó szülőkkel
való kapcsolatra irányuló társadalmi elvárásokat, és arra biztatja az
olvasókat, hogy fedezzék fel gyermekkoruk igaz történetét.
A homeopátia nem működik. De a mosópor intelligens!
(Dr. Földes László homeopátiás orvos)
Két ógörög szóból alkották a homeopátia elnevezést. A homoios előtag azt jelenti: "hasonló", míg a pathein jelentése "érzékelni, szenvedni".
Tehát a homeopátia annyit tesz: hasonló szenvedés tana.
A homeopátia legtöbbet emlegetett alapelve, a hasonlósági elv már legalább 2500 éve ismeretes, ugyanis körülbelül ennyi ideje annak, hogy Hippokratész görög orvos, az orvostudomány atyja először említette: "Ugyanazok a dolgok, amelyek a betegséget okozzák, meg is gyógyítják azt." A középkorban Paracelsus, német orvos megállapítása: "Ami nagy adagban méreg, az kis adagban orvosság."
Ezen alapelveket gyakorlati gyógyító módszerként azonban csak két évszázada alkalmazzák. Samuel Hahnemann német orvos és gyógyszerész (1755-1843) vezette be ezt a gyógymódot, kidolgozva a homeopátia elveit és törvényeit. Méltán tekintik őt a homeopátia megalapítójának.
Az homeopátiás orvos a gyógyszert egyénre szabottan, az ún. hasonlósági szabály alapján, igen részletes kórelőzmény felvétele után választja ki betege számára a több, mint 4000-féle homeopátiás szer közül. A gyógyítás nemcsak a beteg szervre irányul, hanem a beteg testi-lelki harmóniájának teljes visszaállítására törekszik, valamint a szervezet veleszületett hajlamaiból adódó betegségek megelőzésére is szolgál.
A szakma szabályainak betartása mellett alkalmazva, a homeopatikumok kedvező mellékhatásprofillal rendelkeznek, így jól alkalmazhatók gyermekeknél és időseknél, várandós és szoptatós anyáknál egyaránt. Az emberek mellett állatok és növények is gyógyíthatók homeopátiával.
