Angyalhajszálból fontam

Mi vagyunk a világ

A kölcsönös egymásrautaltságon alapuló kapcsolat csak konfliktust teremthet. Kölcsönösen függve egymástól valamilyen cél érdekében használjuk fel a másikat. Kizárólag a végső cél számít, nem pedig a kapcsolat. Te használhatsz engem, én pedig használhatlak téged. Ebben a használatban éppen maga a kapcsolat vész el.

A kölcsönös használaton alapuló társadalom az erőszak megalapozója. Amikor egymást használjuk, csak az elérendő cél képe lebeg előttünk. A végső cél, a várható haszon akadálya a kapcsolatnak és a lelki közösségnek. Mások használata lehet akármilyen kényelmes és örömet szerző, mindig jelen van benne a félelem. Ennek leküzdése érdekében szükségünk van arra, hogy birtokoljunk. Ebből a birtoklásból származik az irigység, gyanakvás és az állandó konfliktus. Az ilyen kapcsolat sohasem vezethet boldogsághoz. A kizárólag fizikai vagy lelki szükségleteken alapuló társadalomban mindig jelen van a konfliktus, zűrzavar és nyomorúság. A társadalom az emberek egymás közötti kapcsolatait tükrözi, amelyben a szükséglet és a használat mindenekelőtt való. Amikor fizikailag vagy lelkileg használunk fel valakit szükségleteinkhez, akkor ez nem valódi kapcsolat. Lényegében nincs bensőséges viszonyunk a másik egyénnel. Hogyan alakulhatna ki meghitt kapcsolat, amikor a másikat saját kényelmünk érdekében úgy használjuk, mint egy berendezési tárgyat? Ezért nagyon fontos megérteni mindennapi életünk kapcsolatainak jelentőségét.

Kapcsolat nélkül nincs létezés: élni annyit jelent mint kapcsolódni... Sokan ezt mintha nem ismernék fel - hogy a világ nem más, mint az én kapcsolata másokkal. Problémáink gyökere ezekben a kapcsolatokban rejlik. Nyilvánvaló, ha nem értjük meg saját magunkat, kapcsolataink egyre zavarosabbá válnak. Ezért a kapcsolat különösen fontos lesz, méghozzá nem az úgynevezett tömeggel, hanem a család és barátok körében, olyan közeli emberekkel, mint házastárs, gyerek vagy szomszéd. A valódi forradalom nem tömegmozgalmak eredménye, hanem belsőleg átértékelt kapcsolat az egyetlen igazi reformokat hozó, radikális és állandó forradalom. Félünk „kicsiben" kezdeni. Mivel ilyen nagy horderejű a probléma, azt gondoljuk, sok emberre, nagy szervezetekre és tömegmozgalmakra van szükség a megoldáshoz. Laza vagy erős függőség nélkül, valamint dolgok, emberek és ideák birtoklása nélkül üresek vagyunk, nincs jelentőségünk. Valamivé akarunk válni. El akarjuk kerülni a gyötrő félelmet, hogy nem vagyunk semmik, ezért valamilyen szervezethez, ideológiához vagy egyházhoz akarunk tartozni. így tehát kihasználnak minket, ahogy mi is kihasználunk másokat. A problémához először saját kis méreteinkben kell közelíteni, és ez az „én" és „te" szintjét jelenti. A világ nem különül el tőled vagy tőlem; a világ, a társadalom olyan kapcsolat, amelyet kialakítottunk, vagy ki akarunk alakítani másokkal. Ezért te és én jelentjük a problémát, nem pedig a világ. A világ saját magunk kivetítése, ezért megértéséhez önmagunkat kell megérteni. Ha megértem magamat, akkor megértelek téged, és a megértésből szeretet lesz. A szeretet a hiányzó láncszem, nincs a kapcsolatokban meghittség, gyengédség. Mivel hiányoljuk a kapcsolatokban a szeretetet, kedvességet, nagylelkűséget és könyörületességet, belemenekülünk a tömegmozgalomba, amely csak zűrzavart és szenvedést okoz. Megtöltjük szívünket a világreform programjaival, de nem keressük az egyetlen megoldást, amely nem más, mint a szeretet.

Mit értünk szereteten? A szeretet biztosan nem emlék. Nagyon nehéz ezt megértenünk, mivel legtöbbünk számára a szeretet csupán ennyit jelent. Amikor azt mondjuk, hogy szeretjük a férjünket vagy feleségünket, mit értünk ezen? Azt szeretjük, aki gyönyört ad? Azt szeretjük, akivel azonosulunk, akiről tudjuk, hogy hozzánk tartozik? Nem a létező személyt szeretjük, hanem a „férj" vagy „feleség" jelképét. Valójában nem ismerjük férjünket vagy feleségünket. Nem ismerhetünk valakit addig, amíg ismerni csupán annyit jelent, hogy felismerni. A felismerés emlékeken alapszik - a gyönyör, fájdalom, olyan dolgok emléke, amelyeket átéltünk, megszenvedtünk, birtokoltunk, és így kötődünk hozzájuk. Hogyan tudnánk szeretni félelemben, szomorúságban, magányosságban, kétségektől gyötörve? Hogyan szerethet egy törekvő ember? Pedig mindannyian törekvő, sőt tiszteletre méltó egyének vagyunk... Ha valóban meg akarjuk tudni, mi a szeretet, meg kell halnunk a múlt, az összes érzelem, a jó és rossz számára. Mindezt könnyedén megtehetjük, ha megszületik bennünk a felismerés, hogy talán még sohasem éltünk át olyan elmeállapotot, amelyben teljes mértékben lemondunk mindenről, elhagyunk és elengedünk mindent. Erős szenvedély nélkül azonban képtelen vagyunk mindenről lemondani ugye? Nem mondhatunk le mindenről értelmi vagy érzelmi alapon. Teljes lemondás csak akkor lehetséges, ha a szenvedély intenzív. Ne riadjunk meg ettől a szótól, mivel akiben nincs szenvedély és intenzitás, sohasem ismerheti meg vagy érezheti ezt a gyönyörűséget. Az elme, amelynek fenntartásai vannak, érdeklődését (érdekes módon) érdek irányítja. Ragaszkodik pozícióhoz. Hatalomhoz, tekintélyhez, valamint tiszteletet követel, s ez nem más, mint rémlátomás. Az ilyen elme sohasem lesz képes önmagáról lemondani. Az ok nélküli szenvedély állapotában hatékonyan meglehet szabadulni minden kötődéstől. 

A szenvedély szót én az elme és a létezés állapotának leírására használom. A belső lényegről beszélek, amely erős érzésekkel és rendkívüli érzékenységgel jár - az érzelmekre hat, mint a mocsok, a szenny, a szegénység, a hatalmas gazdagság, a korrupció, egy fa, egy madár vagy az áramló víz csodálata. Arról a lelkesedésről beszélek, amit egy tavacska víztükre iránt érzünk, amikor az esti égbolt visszatükröződik benne. Nagy szükség van arra, hogy mindezt intenzíven és erősen érezzük. Akinek szíve telve, lelke gazdag, tiszta, képes erőteljes érzelmekre. Észreveszi egy fa szépségét, egy gyermek mosolyát vagy egy éhező asszony szenvedését. Érzékenyeknek kell lennünk, ami intenzív érzéseket jelent, de nem egyetlen meghatározott irányban, hanem bármi iránt, ami befogadható idegekkel, szemmel, testtel, füllel. Ha nem teljes az érzékenység, az az intelligencia hiányát jelenti. Az intelligencia pedig fogékonysággal és megfigyelőképességgel jár együtt.

Nyilvánvaló, hogy szükség van szenvedélyre, csak az a kérdés, hogyan lehet életre kelteni. Nem szeretném, ha félreértenénk egymást. A szexuális vágy az én értelmezésem szerint nem azonos a szenvedéllyel, hanem annak csupán töredéke. Legtöbben azonban beérjük ezzel a kis résszel, mivel minden más szenvedély lerombolódott bennünk - az irodában, a gyárban, a munkában, a mindennapi tevékenységek során nem marad helye a szenvedélynek, hiányzik az alkotó izgalom és felszabadultság. Ezért válik számunkra fontossá a szex. Elveszünk az apró szenvedélyekben, amelyek vagy hatalmas problémává nőnek beszűkült és erkölcsökhöz ragaszkodó tudatunk számára, vagy pedig hamarosan megszokássá válnak és elsorvadnak. A szenvedély szót a teljesség értelmében használom. Egy szenvedélyes ember, akinek erősek az érzései, nem lesz elégedett valamilyen kisebb munkával - legyen akár miniszterelnök, szakács vagy bármi más. A szenvedélyes elme érdeklődő, kutat, figyel, kérdez, követel, nemcsak arra törekszik, hogy elégedetlensége ellensúlyozására néhány célt találjon ki, amelyek elérése után nyugodtan aludhat. Szenvedély nélkül az élet üressé, sekélyessé és értelmetlenné válik, szenvedély és intenzitás nélkül valójában nem is élünk.

(Jiddu Krishnamurti)

Az vagyok, minek neve Élet

"Amikor egy kocsma ajtajában ülök, 
én, Istár, az istennő, 
örömlány vagyok, anya, feleség, istenség. 
Az vagyok, minek neve Élet, 
noha ti Halálnak nevezitek. 
Az vagyok, minek neve Törvény, 
noha ti Törvényszegésnek nevezitek. 
Az vagyok, amit kerestek, 
És az, amit megtaláltatok. 
Az vagyok, amit elszórtatok, 
És most szedegetitek a darabjait."

Az emberi lény nem csak arra teremtetett, hogy keresse a bölcsességet, hanem arra is, hogy fölszántsa a földet, várja az esőt, elültesse a búzát, learassa a termést, megőrölje a magokat és megsüsse a kenyeret. Két nő lakik bennem: az egyik meg akar ismerni minden kalandot, át akar élni minden örömet és szenvedélyt, a másik viszont hétköznapi életet szeretne, biztonságot, nyugalmat, boldog családot. Én vagyok a háziasszony és a szajha, két lélek egy testben, akik egymás ellen harcolnak. Egy nő találkozása önmagával egyszerre játék és komoly kockázat. Isteni tánc. Amikor megtaláljuk önmagunkat, két isteni erő csap össze bennünk, két univerzum ütközik össze. S ha a találkozásból hiányzik a kellő alázat, az egyik univerzum elpusztítja a másikat.

(Paolo Coelho: Tizenegy perc)

Valami egészségesebbet

– Úgy tűnik, akárhányszor megpróbálok meditálni, mást se csinálok, mint önmagammal vitatkozom.

– Ez csak az egód, amint megpróbál nyeregben maradni. Ezt csinálja az egód; fenntartja a különállóság, a kettősség érzetét, és megpróbál meggyőzni arról, hogy selejtes vagy, sérült és magányos, nem pedig ép és egész.

– És ez segít?

– Francokat. Az egódnak nem az a dolga, hogy téged szolgáljon. Egyetlen feladata van: az, hogy hatalmon maradjon. És per pillanat halálra van rémülve, mert leépítések zajlanak a háza táján. Ha tovább mész ezen a úton, bébi, akkor ennek a csibésznek a napjai meg vannak számlálva. Hamarosan munkanélkülivé válik, mert a döntéseidet a szíved fogja meghozni. Vagyis az egód küzd az életéért, az elméddel szórakozik, igyekszik a tekintélyét fitogtatni, és egy kis kalickában akar tartani, benn a sarokban, távol a világtól. Rá se hederíts.

– De hogyan tudja az ember figyelmen kívül hagyni?

– Próbáltál már valaha elvenni játékot kisgyerektől? Nincsenek elragadtatva, ugyebár? Elkezdenek rugdosni meg visítozni. Úgy a legkönnyebb elvenni a játékot tőlük, ha az ember ad nekik valami mást, amivel játszhatnak. El kell terelni a figyelmüket. Ugyanez a meditációnál is működik: ahelyett, hogy erőszakkal megpróbálnád a gondolataidat eltávolítani az elmédből, adj az elmédnek valami mást, valami jobbat, amivel eljátszhat. Valami egészségesebbet.

– Például?

– Például szeretetet, Sütikém. Tiszta, szent szeretetet.

(Elisabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek)

Ami töredékes, véget ér

Ahol a kezdet van, ott lesz a vég.

Boldog, aki meg fog állni a kezdetben és ismerni fogja a véget, és nem ízleli meg a halált.

(Jézus mester, Tamás evangéliuma)

Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén,
Ha szeretet nincs bennem,
Csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.

Legyen bár prófétáló tehetségem,
Ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt,
Legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem érek.

Osszam el bár egész vagyonom a szegényeknek
S vessem oda testem, hogy elégessenek,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem használ nekem.

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
A szeretet nem féltékeny,
Nem kérkedik, nem gőgösködik,

Nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója,

Nem örül a gonoszságnak,
De együtt örül az igazsággal.

Mindent eltűr, mindent elhisz,
Mindent remél, mindent elvisel.

A szeretet soha el nem múlik.
A prófétálás megszűnik,
A nyelvek elhallgatnak,
A tudomány elenyészik.

Tudásunk csak töredékes,
Töredékes a prófétálásunk is.

Mikor azonban eljön a beteljesedés,
Ami töredékes, véget ér.

Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek,
Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy itéltem, mint a gyermek.
De mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait.

Ma még csak tükörben, homályosan látunk,
Akkor majd színről-színre.
Most csak töredékes a tudásom,
Akkor majd úgy ismerek,
Ahogy én is ismert vagyok.

Most megmarad a hit, remény, szeretet,
Ez a három,
De köztük a legnagyobb a szeretet.

(Pál apostol első levele a korintusiakhoz) 

 ... fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.

(Lukács, 15.24. - a tékozló fiú története)

Lágyan zeng

                                                          

                                                            Lágyan zeng a hárfa, s a táncot

                                                                    kezek és lábak nélkül lejtik.

                                                            Ujjak nélkül szólal a hangszer,

                                                                   és fül nélkül hallik a hangja.

                                                                   - hiszen Ő a fül és Ő

                                                                   a hallgatója.

                                                            A kapu zárva, ám odabent átható

                                                                   az illat, és a találkozást senki se

                                                                   látja.

                                                                                                                (Kabír)

Buddha elkezdett énekelni

Egy fülemüle
Telepedett le Buddha vállára.

Csönd volt.

Énekelj kérlek,
Mondta Buddha.

Én
Buddha akarok lenni,
Mondta a fülemüle.
Csendben fogok
Meditálni.

Buddha
Elkezdett énekelni.

A növények elfonnyadtak.
A folyók kiszáradtak.
A csillagok kihunytak.

A fülelmüle
Megrettent.
Nem úgy,
Mondta,
Hanem így;
És énekelni kezdett.

Az égen kigyúltak a csillagok.
Túláradtak a folyók.
Az egész föld
Újra zöld lett.

Annyi mindent kell csinálni
Hogy Buddha legyél,
Mondta Buddha.

(John Drew: A kamakurai buddha, tarrdaniel.com)

   A jóga tanítványok azt hiszik, hogy egy jógi repülni tud a levegőben, járni tud a vízen és más csodákra képes. Azt hiszik, ha ezt elérted, már tudod mi a jóga. Micsoda szomorú tévedés! Békésnek lenni, nyugodtnak lenni, örömet sugározni, intenzíven törekedni és gyakorolni az odaadást, gyakorolni a szolgálat szellemét - ez a jóga. Ez egyáltalán nem olyan könnyű. Repkedni a levegőben nem jóga. Miért akarnál madárrá változni annyi év szádhana és pránájáma után? Még a Nirvikalpa Szamádhira (az Isteni extázis magas szintű állapotára) sincs szükség. Készséges szívre van szükséged, amely szolgálni akar mindenkit, a szolgálat szellemére és a vágyra, hogy minden Isteni tulajdonságot a magadévá tegyél. Ez a jóga. Próbáljunk meg nem átváltozni madarakká és Delhiig repülni. Öt vagy hat rúpiáért már bárki elvisz Delhibe.
   Jónak lenni, jót cselekedni - ez legyen az eszményünk. Állj mindig készen arra, hogy megoszd másokkal, amid van. Ismerned kell az írásokat, és odaadást kell gyakorolnod a Mestered, a szentek és a vallásalapítók iránt. Miért is akarnál elmerülni az Abszolútban? Tedd magadévá az Isteni tulajdonságokat, és mozogj a világban Isteni lényként. A gyűlölet, a rosszindulat teljes hiánya, és készen állni arra, hogy mindenedet megoszd másokkal - ezekre a tulajdonságokra kell törekedned. Elmerülni az Abszolútban nem szükséges. Tartsuk meg individualitásunk vékony fátylát, és szolgáljunk itt a Földön Nitjasziddhákként (örökre tökéletes lényekként). Ne csak a különféle erők után áhítozzunk tehát. Az erők jönnek maguktól is, pedig mi nem is akarjuk őket. Maradj meg Isteni lénynek. Tégy szert az összes Isteni tulajdonságra, amit a Gítá felsorol. Oszd meg másokkal, amid van. Ez a jóga.

Szvámi Sivánanda

(forrás: Rádhá - Egy asszony útkeresésének naplója, Ursus Libris Könyvkiadó)

A négy bátyó

   Yudhi annyira elveszettnek érzi itt magát, nem tudja, hová forduljon. Sokkal inkább amerikai, mint bármi más; ugyanazt a szlenget használjuk, ugyanazokat a filmeket kedveljük, és a kedvenc New York-i éttermeinkről diskurálunk. Esténként meglátogat, felbontunk egy üveg sört, és előad néhány varázslatos dalt a gitárján. Azt kívánom, bárcsak híres lenne. Ha csak egy csipetnyi igazság is lenne ezen a világon, már híres lenne.

Azt kérdi tőlem: 

– Öregem, miért ekkora szívás az élet?

– Ketut, miért ekkora szívás az élet? – kérdeztem a füvesembertől másnap.

Azt felelte: – Bhuta ia, dewa ia.

– Ez mit jelent?

– Az ember egy démon, az ember egy isten. Mindkettő igaz.

Ez a gondolat ismerős volt számomra, van benne valami indiai, a jógában is fellelhető alapigazság.

Ahogy a Gurum sokszor magyarázta, az emberben születésekor egyenlő mértékben van jelen a fejlődés vagy a romlás lehetősége. A sötétség és a fény összetevői ugyanolyan arányban találhatók meg mindannyiunkban, de rajtunk, az egyéneken (vagy a családokon, társadalmakon) múlik, hogy milyen irányba indulunk el. A bolygónkon uralkodó őrültekháza nagyrészt annak köszönhető, hogy az ember erkölcsileg képtelen önmagát egyensúlyba hozni. Az eredmény: egyéni és kollektív elmebaj.

– Mit tehetünk a kollektív elmebaj ellen?

– Semmit – nevetett Ketut, de kedvesen csengett a hangja. – Ez a világ természete. Ez végzet. Aggódjon csak a saját őrültségei miatt – csináljon békét magában.

– De hogyan teremthetünk békét önmagunkban? –kérdeztem Ketuttól.

– Meditációval – felelte. – A meditáció célja a boldogság és béke – nagyon könnyű. Ma tanítok magának új meditációt, még jobb embert csinál magából. Úgy nevezik: Négy testvér meditáció.

Ketut azzal folytatta, hogy elmagyarázta: a balinézek hisznek abban, hogy születésünkkor mindnyájunk mellé oltalmazóként odaszegődik négy láthatatlan fiútestvér, akik velünk együtt jönnek a világra, és végigkísérnek az egész életünkön át. A négy testvér már az anyaméhben ott van a gyermek mellett – a méhlepény, a magzatvíz, a köldökzsinór és annak a sárga, viaszos anyagnak a formájában, ami a még meg nem született csecsemő bőrét óvja. Amikor megszületik a baba, a szülők összegyűjtik ezeket az anyagokat, és egy kókuszdió héjában a családi ház ajtaja előtt eltemetik. A balinézek hiszik: ez a négy meg nem született fiútestvér nyugvóhelye, és folyamatosan ápolják, akár egy síremléket.

   A gyereket az első pillanattól kezdve arra tanítják, hogy bárhova is kerüljön az életben, ez a négy bátyó mindig mellette lesz, és megvédelmezi. A testvérek azt a négy erényt testesítik meg, amire egy embernek szüksége van ahhoz, hogy boldog és biztonságos életet éljen: intelligencia, barátság, erő és (ezt igen csípem) költészet. A testvéreket bármilyen kritikus helyzetben elő lehet hívni, és meg lehet kérni arra, hogy segítséget vagy támogatást nyújtsanak. Amikor az ember meghal, a négy testvér eljön a lelkéért, és a mennybe viszi.

Ketut ma elárulta, hogy eddig soha nem tanította még ezt a meditációt nyugati tanítványnak, de szerinte én készen állok rá. Először is megtanította a négy láthatatlan testvér nevét: Ango Patih, Maragio Patih, Banus Patih és Banus Patih Ragio. Javasolta, hogy tanuljam meg a neveket, és ha életem során bármikor rászorulok, nyugodtan kérjek segítséget tőlük. Nem kell tisztelettudónak lennem velük szemben, mint például amikor Istent szólítom meg; őket nyugodtan tegezhetem, hiszen a családomról van szó. Megjelennek, ha a reggeli mosakodáskor kiejtem a nevüket.

Ha minden étkezés előtt a nevükön szólítom őket, akkor ők is részt vesznek az étkezés nyújtotta élvezetekben. Ha lefekvés előtt hívom őket, és azt mondom nekik: – Én most aludni térek, ti maradjatok ébren, és vigyázzatok rám –, akkor a bátyáim őrködni fognak felettem az éjszaka folyamán, és elűzik az ártó szándékú démonokat és a rémálmokat.

– Az jó lesz – mondom neki –, mert gyakran gyötörnek rémálmok.

– Miféle rémálmok?

Elmagyaráztam neki, hogy gyerekkorom óta ugyanaz a rémálom üldöz: egy férfi áll az ágyam mellett, késsel a kezében. Annyira félelmetes ez az álom, és olyan valóságosnak tűnik, hogy néha a félelemtől sikoltva ébredek. A szívem vadul kalapál minden egyes alkalommal (és ez azoknak sem túl kellemes élmény, akikkel megosztom az ágyam). Amióta csak az eszemet tudom, néhány hetes rendszerességgel fel-felbukkan az álmaimban ez a kép.

Amikor mindezt elmeséltem Ketutnak, azt felelte, hogy évek óta félreértem ezt a látomást. A hálószobámban lévő kést tartó férfi nem ellenség, hanem egyike a négy bátyónak. Ő az a szellemtestvér, aki az erőt képviseli. Nem bántalmazni akar, hanem vigyáz rám, amíg alszom. Valószínűleg arra a zűrzavarra riadok fel, amikor éppen egy ártó szándékú démonnal küzd. És nem kést tart a kezében, hanem egy krist egy rövid, erőteljes tőrt. Nincs okom félelemre. Nyugodtan visszaalhatok, abban a tudatban, hogy vigyáznak rám.

– Maga szerencsés – mondja Ketut. – Szerencsés, hogy láthatja őt. Néha én is látom bátyáimat meditációban, de nagyon ritka. Szerintem magának van nagy spirituális ereje. Remélem egy napon füvesasszony válik maga.

– Rendben – nevettem. – De csak azzal a feltétellel, ha saját tévéműsorom lehet.

Velem nevetett – nem azért, mert értette a poént, hanem csak tetszik neki, amikor valaki viccelődik. Aztán kioktatott arra, hogy valahányszor a négy testvéremhez szólok, be kell mutatkoznom, hogy rám ismerjenek. Azt a titkos becenevet kell használnom, amit ők adtak nekem. Azt kell mondanom, hogy Lagoh Prano vagyok.

Lagoh Prano azt jelenti: Boldog test.

   Ahogy a délutáni napsütésben hazafelé tekertem, és a boldog testemet felfelé toltam a domboldalon, az erdőn keresztül vezető ösvényen egy fáról elém vetődött egy hatalmas hím majom, és rám vicsorította az agyarait. Nekem a szempillám sem rebbent. Csak odavetettem neki: – Azt hiszed, védtelen vagyok? Négy tökös csávó őrködik felettem! – és azzal simán elhúztam mellette.

(Elisabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek)

A transzcendencia extrém sportja

   Aznap este kipróbáltam valami újat. Nemrégiben találkoztam itt az asramban egy nővel, aki a Vipaszana-meditációt tanulmányozta. A Vipaszana hihetetlenül intenzív buddhista meditációs technika. Alapjában véve arról van szó, hogy az ember csak ül. A Vipaszana bevezető tanfolyam tíznapos, melynek során két-három órás időközökre lebontva összesen napi tíz órát meditál az ember. A transzcendencia extrém sportjáról beszélünk. A Vipaszana-tanárod nem ad semmiféle mantrát, mivel a mantra használatát egyfajta csalásnak tekintik. A technika a tiszta figyelem gyakorlása: szemügyre veszed az elmédet, és a gondolatmeneteidre összpontosítasz, de nem engeded, hogy bármi is elmozdítson a helyedről.

   A gyakorlat fizikailag is megerőltető. Miután elhelyezkedtél, többé meg sem moccanhatsz, bármilyen kényelmetlenül érzed magad. Csak ülsz tovább, és azt mondod magadnak: „Nincs rá semmi okom, hogy a következő két órában megmozduljak.” Ha kényelmetlenül érzed magad, akkor a kényelmetlenségre koncentrálva meditálsz, és figyeled, milyen hatással van rád a fizikai fájdalom. A valós életben folyamatosan változtatjuk a helyzetünket, csak hogy elkerüljünk mindenféle – fizikai, érzelmi és pszichológiai – kellemetlenséget. A Vipaszana-meditáció azt tanítja, hogy a bánat és a kellemetlenség elkerülhetetlen része az életnek, de ha elég sokáig mozdulatlan bírsz ülni, akkor rá fogsz ébredni, hogy idővel minden (a kényelmetlen is és a kellemes is) elmúlik.

   „A világot az elmúlás jellemzi, épp ezért a bölcs ember nem siránkozik, hiszen ismeri a világ működését” – mondja egy ősi buddhista tanítás. Más szóval: jobb, ha megbarátkozol vele.

Nem hiszem, hogy a Vipaszana-technika nekem való lenne. Túlságosan rideg az én elképzeléseimhez képest, melyek általában a részvét, a szeretet, a pillangók, a boldogság és a barátságos isten fogalmához kötődnek (Darcey barátom ezt „Pizsamaparti-teológiának” nevezi.) A Vipanaszana-technika említést sem tesz Istenről, mivel néhány buddhista szerint Isten fogalma a függőség végső tárgya, az a pihe puha takaró, amiről utoljára kell lemondanunk a megtisztulás és szenvtelenség felé vezető úton. A szenvtelenség fogalmával kapcsolatban megvannak a saját fenntartásaim, mivel épp elég olyan spirituális keresővel találkoztam már, akik érzelmileg teljesen elszakadtak az embertársaiktól. Valahányszor a szenvtelenség szent követését emlegetik, kedvem lenne jól megrázni őket és a fülükbe ordítani: – Öreg, ez legyen az utolsó dolog, amit gyakorolsz!

Ennek ellenére beismerem, hogy az életben egy bizonyos fokú intelligens szenvtelenség kell a lelki nyugalomhoz. És miután egy egész délutánt töltöttem a könyvtárban azzal, hogy a Vipaszanáról olvastam, elgondolkodtam, hogy mennyi időt fecsérelek el arra, hogy mint egy hatalmas, levegő után kapkodó hal, ide-oda csapkodok, csak hogy megpróbáljak kikecmeregni a szorult helyzetből, vagy éppen élvezetre vágyva éhesen fickándozom a gyönyörök forrása felé. És eltűnődtem, nem válna-e a javamra (és mindazok hasznára, akik azzal a feladattal vannak megáldva, hogy engem szeressenek), ha egy kicsit nagyobb tűrőképességgel rendelkeznék, és egy kicsit tovább nyugton tudnék maradni, ahelyett hogy ellenállás nélkül hagyom magam végigvonszolni a sors rögös útján.

   Ezek a kérdések újra felmerültek bennem ma este, amikor az asram kertjében ráakadtam egy csendes zugban álló padra, és elhatároztam, hogy egy órát a Vipaszana-meditációnak szentelek. Mozdulatlanul, nyugodtan, mantra használata nélkül – semmi más, csak a tiszta figyelem. Aztán majd meglátjuk, mi bukkan fel. Sajnos elfeledkeztem arról, hogy mi bukkan fel Indiában alkonyatkor – a szúnyogok hada. Alig helyezkedtem el a padon, már hallottam is a szúnyogok zümmögését, ahogy megrohamozták az arcomat, és nagy csapatokban landoltak a fejemen, karomon és a bokámon. Aztán jött az égető érzés. Egyáltalán nem voltam oda a gyönyörtől. Ez talán mégsem a legmegfelelőbb alkalom a Vipaszana-meditáció gyakorlására…

Másrészről viszont, mikor jön el a megfelelő pillanat az életünk során arra, hogy szenvtelen mozdulatlanságban üljünk? Létezik olyan időpont, amikor semmi nem vonja el a figyelmünket, amikor semmi nem húz fel minket? Úgy döntöttem (megint csak a Gurum tanácsának hatására, aki azt javasolta, hogy legyünk a saját belső élményeink tudósai), hogy egy kísérletbe kezdek: – Mi lenne, ha egyszer az életben kibírnám? Mi lenne, ha csapkodás és zúgolódás helyett egy órán keresztül csak ülnék, fittyet hányva a kellemetlenségnek?

   Így is tettem. Csendben figyeltem, ahogy elevenen felfalnak a szúnyogok. Őszintén szólva, lényem egyik fele eltűnődött azon, hogy mit akarok bizonyítani ezzel a kísérlettel, a másik felem viszont pontosan tudta, hogy ez egy kezdő meditáló próbálkozása az önuralom megszerzésére. Ha kibírom ezt az egyáltalán nem halálos kínzást, akkor ki tudja, miféle más kellemetlenséget leszek képes majd elviselni a jövőben. Mi a helyzet az érzelmi zűrökkel, amiket mindig olyan nehezen viseltem? Mi a helyzet a féltékenységgel, a haraggal, a csalódással, a magánnyal, a szégyennel, az unalommal?

A viszketés eleinte őrjítő volt, de fokozatosan egy általános égető érzéssé enyhült, aminek a forrósága enyhe eufóriát okozott. Hagytam, hogy a fájdalom tiszta érzetté váljon – az érzés nem volt se jó, se rossz, csak heves –, és ez a hevesség kiragadott saját magamból, és a meditáció állapotába emelt. Két órán keresztül ültem ott. Ha egy madár landolt volna a fejem tetején, azt sem vettem volna észre.

   Hadd tisztázzak valamit. Tudatában vagyok annak, hogy ezt a kísérletet nem nevezhetjük az emberiség történetének legbátrabb, legsztoikusabb tettének, és nem várom el, hogy kitüntetésben részesüljek emiatt. De mégis izgalmas volt, amikor rájöttem, hogy életem harmincnégy évének folyamán nem volt egyetlen olyan alkalom sem, hogy ne hessegettem volna el egy szúnyogot, amikor az a véremet szívta. Milliónyi más kis fájdalom vagy örömérzet bábuja voltam egész életemben. Akármi történt, én azonnal reagáltam rá. De itt és most figyelmen kívül hagytam a reflexeimet. Eddig ilyet soha nem tettem. Kis dologról van szó, ez igaz, de számomra mégis nagy tett volt. És ki tudja, miféle dolgokra leszek képes holnap?

   Amikor befejeztem, felkeltem, és a szobámba érve felmértem a károkat. Körülbelül húsz szúnyogcsípést számoltam össze magamon. De egy félórán belül a csípések mind lelohadtak. Mind elmúlt. Végül minden elmúlik. 

(Elisabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek)