Mista’peo

A Naskapi indiánok úgy tartják, hogy mindenkiben él belül egy “Nagy Ember”, a “Mista’peo”, aki az álmokat küldi. Az álmok az univerzum, a közösség, és az álmodó javát szolgáló üzeneteket hordoznak. Ha valaki odafigyel az álmaira és igyekszik azokat megérteni és azokkal összhangban cselekedni, akkor a Mista’peo egyre több álmot küld neki, s így egyre nagyobb harmóniában élhet. Ha nem figyel oda az álmaira, akkor a Mista’peo egyre kevesebb álmot küld, majd elhallgat. Ma sokaknál hallgat a Mista 'peo.

(Parády József)


 

   Az epidauroszi Aszklépiosz-szentély bejáratánál a következő figyelmeztetés állt: „Tiszta legyen annak a szíve, aki a templomba belép. A tisztaság pedig nem más, mint szent gondolatok.”

   Kheirón ajándékozott gyógyfüves ládikót Aszklépiosznak, ami az ő féltett kincse lehetett és amit idővel fiára bízott. A homéroszi „enyhet adó ír”, az épia pharmaka szókapcsolat talán az első nyoma annak, amit a későbbi ókori értelmezők Aszklépiosz nevének etimológiájában láttak: Épiosz, azaz gyöngéd, szelíd. Kultuszának szertartásai és a neki bemutatott áldozatok a halotti hőskultuszra utalnak, ám ugyanezek a vonások részei lehettek egy khtonikus isten tiszteletének is, és igaz ez az Aszklépioszt kísérő vagy időnként őt magát képviselő kígyókra és kutyákra is. Az utóbbi magyarázat híveinek szemében Aszklépiosz egy thesszáliai khtonikus, azaz alvilági istenség vagy Föld-daimón volt.


A  "Tholos" az epidauruszi Aszklépiosz-templomban (forrás)


   Három olyan módszer van, amelyhez az egyén vagy közösség betegség esetén fordulni tud: az orvoslás, a varázslás és a vallásosság. Más-más hangsúllyal, de mindhárom jelen van az aszklépioszi gyógyító kultuszban, melynek elsődleges formája a templomi alvás, latinul incubatio, görögül enkoimészisz. E kultikus gyakorlat során a hívő egy szent helyre zarándokol (ez lehet az istenség szentélye, vagy egy barlang), kifejezetten azzal a céllal, hogy ott álmot lásson, az istentől küldött jóslat vagy gyógyulás reményében. A jósló és a gyógyító funkció szorosan összefügg: az álomlátás az istenivel való kapcsolatteremtés mindkét módjának természetes formája.
   A messzebbről érkezők számára igazi zarándoklat volt a szentélybe vezető út, megérkezésük után a betegek vagy családtagjaik egy előzetes áldozatot mutattak be. Ezekről az incubatiót bevezető szertartásokról, melyek kultuszhelyenként és korszakonként különbözőek voltak, keveset tudunk. Az áldozatot kiegészítette a beteg fogadalomtétele (talán egy pap vagy a templom személyzetének jelenlétében). A rituális alvás céljára a szentélynek egy tabu-jelleggel bíró csarnoka szolgált, az Abaton („ahová tilos a bemenet”) és minden bizonnyal itt voltak fölállítva a gyógyulásokat elbeszélő kőoszlopok is (ám maguk a fogadalmi táblák mindenfelé elborították a szentély falait). Valószínű, hogy voltak egyéb, alvásra szolgáló helyek is, hiszen nem mindenki és nem minden éjjel vett részt az incubatióban. Este a hívek a földre feküdve várták a gyógyító álmot - a papok eloltották a fáklyákat, becsukták a kapukat és figyelmeztették a bentlévőket, hogy nyugodtan viselkedjenek, bármit is látnak vagy hallanak. A szerencsésebbeknek megjelent Aszklépiosz, a kultuszszobrára hasonlító, jóságosan mosolygó szakállas férfi vagy szép fiatal fiú, esetleg kígyó alakjában, és egy rövid párbeszédet követően egy érintéssel, álombeli operációval vagy olykor egészen különös, szimbolikus parancsaival és cselekedeteivel meggyógyította az alvót. Aszklépiosz mindenekelőtt Szótér, Megmentő, Megváltó; Epidauroszban a mellékneve Szüngnómón: Együttérző, Belátó, akinek, noha időnként haragudott és büntetett is, remek humorérzéke volt és értékelte a betegek találékonyságát is.

(Csepregi Ildikó: Gyógyító álom, gyógyító nevetés)


„Elhagyatott a hely és nincs itt senki, aki hallani fogja a szavaimat. Emberek, higgyétek el, egész eddigi életemben, amit leéltem, halott voltam. Egyforma volt a szép, a jó, a szent és a gonosz. Úgy tűnik, ilyen volt az a régóta tartó sötétség, amely elborította az értelmemet és mindezt elrejtette, eltakarta előlem. De most, hogy idejöttem, mintha Aszklépiosz templomába feküdtem és megmenekültem volna, életem hátralévő részére életre keltem. Sétálok, fecsegek, gondolkodom. Most láttam először, emberek, hogy a nap ilyen szép, ilyen nagy, ma, a szabad ég alatt, látlak titeket, a levegőt, az akropoliszt, a színházat.” 

(Menandrosz-töredék)




Egyszer, mikor az elme a létező dolgokra irányult, és megértésem nagy magasságokba emelkedett, miközben testi érzékszerveim visszavonultak - mint azoknak az embereknek az esetében, akiket a túl sok elfogyasztott étel, vagy a test kifáradása álomba merít -, úgy tűnt, mintha egy végtelen távlatokba kiterjedő, mérhetetlenül fenséges valaki a nevemen szólítana, és az mondaná nekem:
"Mit kívánsz hallani és látni, és ha láttad mi az, amit meg akarsz tudni és tanulni róla?"
... Miután így szólt, alakja elváltozott, és egy szempillantás alatt minden dolog megnyílt előttem, és határtalan látvány tárult a szemeim elé. Minden fénnyé változott, szelíd és örömteli fénnyé, én pedig vágyakozással teltem el.

(Corpus Hermeticum: Első Könyv)



Megjegyzések