2017. augusztus 22.

két megközelítés, egy út

A pszichológia és a spiritualitás képviselői között sok esetben éles ellentét alakul ki: az egyik oldalon a fősodrású pszichológia képviselői állnak, akik a tudatossággal, a spirituális élményekkel kapcsolatos ismereteket figyelmen kívül hagyják, és elutasítanak mindent, ami tudományosan nem mérhető. A másik oldalt a spirituális hagyományok képviselik azzal a nézetükkel, hogy a psziché csak illúzió, és a pszichológiai munka nem több, mint a hamis én megerősítésére tett gyenge próbálkozás. 




A két véglet között számos megközelítés foglal helyet, amelyek a személyes és az énen túli élményeket is figyelembe veszik, elfogadva, hogy egyes élmények empirikus módon bizonyíthatóak, és olyanok is vannak, amelyek rendkívül misztikusak, de attól még valódi élmények. 

Sok pszichoterapeuta és páciense számára rejtve maradnak a spirituális bölcseletek jótékony hatásai, miközben a nyugati spirituális tanítók és követőik súlyos hibát követnek el a pszichológiai ismeretek elutasításával, ahelyett, hogy megfelelő és hatékonyan alkalmazható készségeket fejlesztenének ki.
Végtére is a pszichológiának és a spiritualitásnak nem kellene egymástól elhatárolódnia; de hasznos különbséget tenni köztük, hogy megérthessük, melyiknek mi a szerepe a másik szempontjából. Így fölfedezhetjük, hogyan egészíti ki és támogatja egymást ez a két megközelítés, lehetővé téve az ember megértésének egy olyan komplex módját, amelyre önmagában egyik sem lenne képes.

A spirituális megértés egy magasabb intelligencia, erő, hatalom közvetlen megtapasztalásából fakad, amit egyesek nondualitásnak, mások Istennek vagy más neveken neveznek. A spirituális módszerek hozzásegítenek a magasabb tudatosság megtapasztalásához és kitartó gyakorlással könnyebben érzékelhetővé válnak a létezés magasabb síkjai; a pszichológiai munka pedig lehetővé teszi a személyiségünket alkotó komplex rendszer megismerését és helyrehozását. Ezek hiányában a berögzült viselkedésmódjaink és sérüléseink gátolhatják a fejlődésünket és akadályozhatják a spirituális valóság észlelését.

1994-ben egy évet Indiában tanultam, ezalatt egy európai embertől béreltem szobát, aki gyerekként a II. világháború alatt több évet egy japán koncentrációs táborban töltött, ahol hatalmas traumát szenvedett el a kínzásoktól és a családjától való elszakítottság miatt. Fiatal felnőttként Indiába ment, és amikor találkoztam vele, már több mint ötven éve ott élt. Szellemi képességeit tekintve zseni volt, kiemelkedő intelligenciájával a hindu vallás komoly tudósává vált. Elszánt gyakorlóként betartotta a megterhelő és önmegtartóztatást követelő spirituális előírásokat, és többször is része volt misztikus élményekben.
Amikor az élete vége felé találkoztam vele, mély bánat sújtotta azért, mert nem sikerült beteljesítenie spirituális törekvéseit, és a ki nem mondott érzése miatt, hogy Isten becsapta őt: mindenét odaadta a spirituális út követéséért, mégsem érte el vele céljait.
Kívülről nézve, az őt jól ismerők számára gyorsan világossá vált, hogy képtelen volt szembenézni a gyerekkorában elszenvedett traumákkal, és feldolgozni azokat. A spirituális gyakorlatok és a szigorú önmegtartóztatás által folyamatosan próbálta elfojtani a fájdalmát, ami miatt egyre nárcisztikusabbá vált. (Gondoljunk csak Nietzsche-re... *) Mialatt másokat elkápráztatott az ezoterikus rituáléival, a hindu mitológiáról és a védikus szertartásokról való óriási tudásával, én legszívesebben az ölembe vettem volna, hogy a benne lévő gyermek addig sírhasson, míg könnyeinek tengere ledönti a szívét a szeretettől elzáró falakat.

Fontos megérteni, hogy a lelki elakadásaink útjába állhatnak a spirituális élményeknek és megértéseknek. A gyermekkori traumák és a becsapottság érzése, amelyet mindannyian megtapasztaltunk különböző mértékben, okozhatja azt, hogy képtelenek leszünk megbízni Istenben, és így nem tudjuk magunkat teljesen átadni az ismeretlennek. Már kora gyerekkorunkban megtanulhatjuk, hogy a világ egy veszélyes hely, és ha van is Isten, nem képes megvédeni minket.
A gyermekkori elhagyatottság később megnehezíti a meditáció által kínált tágasság megtapasztalását, mert nehéz megkülönböztethetni a meditációban átélhető nonduális állapotot a hiányérzettől és a pszichológiai értelemben vett belső ürességtől. A gyermekkori autoritásszemélyekben, tanárokban, vallási vezetőkben való csalódások is megnehezítik a későbbi spirituális tanításokba, tanítókba vagy akár saját magunkba vetett bizalom kialakulását. A múlthoz kötődő feldolgozatlan érzelmek mélyen meghatározzák a spirituális nézetekhez, gyakorlatokhoz, élményekhez fűződő viszonyunkat.

Másrészről a pszichológiai folyamatainkban is elmerülhetünk annyira, hogy az már köldöknézéssé válik, így egy olyan zsákutcába jutunk, amely sem a spirituális gyakorlatok által elérhető együttérzéshez és bölcsességhez, sem a másokért való felelősségvállalás képességéhez nem vezet el bennünket.

A fősodrású pszichológiai iskolák közül jó néhány nem vesz tudomást az egyébként szélesebb perspektívát nyújtó spirituális ismeretekről. A spirituális élményeket egyszerű neurotikus fantáziáknak, infantilis regressziónak, idealizált projekcióknak tekintik. Például egyszer egy, a harmincas éveiben járó pszichológussal beszéltem, aki éppen egy krízist élt át a spirituális életét illetően, mert a terapeutája meggyőzte arról, hogy a spirituális mesterével való kapcsolata nem több, mint egy kielégítetlen gyerekkori szükségleteken alapuló romantikus projekció, amely az apjáról való leválási folyamat elakadását jelzi.

Meg vagyok arról győződve, hogy a legtöbb botránynak és a gyakorlók kiábrándultságának hátterében az áll, hogy egyes tanítók pszichológiai értelemben vakok bizonyos területekre, és azt hiszik, hogy a szellemi nagyságuk majd megoldja a lelki sérüléseiket is. Pedig nem.
Nem gyengeség, hanem bátorság az, ha szembe merünk nézni azokkal a dolgokkal, amiket legszívesebben meg sem látnánk - így megszabadítjuk magunkat azoktól a terhektől, amelyek eltakarnák előlünk saját teljességünket.

(Mariana Caplan, forrás itt)


* "A szeretetet a béke és a nyugalom nem pótolhatja. A szeretetet nem pótolja semmi. Szeretet nélkül őrjöngeni kell." (Hamvas Béla, Karnevál)

Nietzsche zseniális volt, de élete első igazi szeretet és együttérzés élménye olyan felkészületlenül érte és annyira elborította, hogy kiégette az idegrendszerét. Ezért fontos a pszichológiai munka, mert ha az a zsilip - amivel addig elzártuk magunkat az érzéseink árja elől - egyszer átszakad, akkor pusztít, mert elképesztő ereje van. A spirituális út sem szól valójában nagyrészt másról, mint az érzésekkel való sérülésmentes kapcsolatunkról. Ennek ellenére a legtöbb spirituális kereső tudattalan célja az, hogy megszabaduljon az érzésektől. Zombiként élni lehet, csak épp nem ez a cél. Embernek születtünk, tetszik vagy sem: ez a legnagyobb erősségünk, miként a gyengéink is ebből fakadnak.

Nincsenek megjegyzések: