Forma nélkül

- Emberismeretem abban a pillanatban kezdődött, amikor megértettem, hogy üres vagyok én, üres vagy te, üres mindenki és az ember a nulladik elem, a neutron, a semleges keret, aki üres. Az emberek valódi jellegükben egymástól nem különböznek. Mindenki üres volt és üres marad és sohasem volt más, mint üres. Minősítetlen. Minőségtelen.

Amiben az emberek egymástól különböznek, hogy mindenki más sorsdémont fogad be és táplál s azzal magát azonosítja. Magát a démonnal összetéveszti. Emberrel sohasem állok szemben. Nem is állhatok. Üresség nem állhat szemben ürességgel. Akik egymással szemben állnak, azok a sors démonai. S ezek mindig szemben állnak. Sors annyi, mint szemben állni.
 - Emberismeretem első lépése volt felismerni, hogy azért, ami történt, nem az embert kell felelősségre vonni, hanem meg kell keresni démonát. Háború, tévedés, félreértés, gyűlölet, irigység, hízelgés, erőszak, áltatás, féltékenység nem az emberek dolga, hanem a démonoké.
 - Az első stádium: amikor az ember a sorsdémon megszállottja s erről sejtelme sincs. Karakter. Jellem. Egyéniség, individuum, sors, létért való küzdelem, háború, zavar, gyűlölködés, verseny, féltékenység, harag, tehetségek, félelem, védekezés, irigység, Upanishadok: szamszara; Orpheus: ananké.
- Aki ezt felismeri, a megszabadulást megkísérelheti. Következik a második stádium. Az összes démonokat, akik benne laknak, akiknek szállást adott, az úgynevezett tulajdonságokat, mind, vagy legalábbis annyit, amennyit csak tud, felidézi. Rendkívüli veszélyek. Mágikus stádium. Leszállás az alvilágba. Úgynevezett önismeret. Tulajdonképpen démonológia (pszichológia).
- Harmadik stádium: az exorcizmus. A démonok leleplezése, átvilágítása és kiűzetése. Aszketikus fokozat. Moralitás. Éthosz. A kufárok kiűzése a templomból. A kísértések ideje. Kritika. Önfegyelem. Ha ez sikerül, az ember eléri az ősállapotot.

- Ez a negyedik stádium. Az üresség, a nirvana. A démonok eltűntek. Elmenekültek a világosságból. Sikerült valamennyit kifüstölni. Tulajdonság nélkül. Tehetség nélkül. Minőségtelenség. Minősítetlenség. A semmi. A neutron. A nulladik elem. Egyéniségtelenség. Jellem- és jellegtelenség. Karakter nélkül, sors nélkül, vágyak nélkül, célok nélkül: Ataraxia. Tao. - A nemlegesség nem az utolsó. Ez a passzivitás. A várakozás. A megnyílt semmi. Ezen a fokon túl az ember saját erejéből nem juthat. A várakozó semlegesség az ötödik stádium. Esetleg nagyon sokáig tart. Esetleg az ember sohasem lép ki belőle. Ez az állapot, amikor az embert már megteremtették, de az élő szót még nem lehelték bele.

- A hatodik stádium, amikor az ember a beléje lehelt szót megkapja. A minőségtelenség elnyeri alapminőségét. A semmi valamivé, a senki valakivé lesz. Megszületik a cél. A teljes és a kész ember. Jelenleg várakozó vagyok az ötödik stádiumban.

(Hamvas Béla, forrás: HamvasBéla.org)

– Mindannyiótoknak az a feladata, hogy elhagyja az emberi formáját.

– Hogy érted ezt?

Láthatóan nem értette a kérdésemet. Üres tekintettel meredt rám, mintha arra várna, hogy elmagyarázzam, mire gondolok. Egy pillanatra a szemét is lehunyta.

– Mit sem tudsz az emberi formáról és az emberi ősalakról, igaz? – kérdezte.

Rámeredtem.

– Éppen most láttam, hogy semmit sem tudsz róluk – mondta, és elmosolyodott.

Bólintottam. – Tökéletesen igazad van.

– A Naguál azt mondta nekem, hogy az emberi forma maga is erő. És az emberi ősalak... hát ... az az ősalak. Azt mondta, hogy mindennek megvan a maga ősalakja.

Növényeknek, állatoknak, férgeknek; egytől-egyig van ősalakjuk. Biztos vagy benne, hogy a Naguál sohasem mutatta meg neked az emberi ősalakot?

Felidéztem, hogy nagyon röviden valóban megemlítette egyszer, amikor egy álmomat igyekezett megfejteni. A kérdéses álomban egy embert láttam, aki a sötétben keskeny szakadékba próbált rejtőzni. Megijedtem tőle. Ránéztem egy pillanatra, majd a férfi előrelépett, és teljes álombéli valójában a szemem elé tárult. Meztelen volt, és izzott a teste. Finomnak, majdnem törékenynek tűnt. Tetszett mély tüzű tekintete. Úgy éreztem, hogy kifejezetten barátságosan pillant rám. De akkor visszalépett a szakadék sötétségébe, és a szeme két tükörként fénylett, mintha kegyetlen vadállat lesne rám.

Don Juan szerint álmodásban találkoztam az emberi ősalakkal. Elmagyarázta, hogy a varázslókat az álmodásuk egyenesen az emberi ősalakhoz vezeti, ami nem valamiféle elvont fogalom, hanem maga is önálló létező; bizonyos alkalmakkor, amikor telítettek vagyunk erővel néhányan megpillanthatjuk, egyszer azonban mindannyiunknak megmutatkozik: a halálunk pillanatában. Forrásként, az ember eredeteként írta le az emberi ősalakot, mivel az ősalak segítsége nélkül az életerő képtelen volna emberi formában megjelenni.

Álmomat kurta és szélsőségesen leegyszerűsített képként értelmezte az emberi ősalakról. Azt mondta, álmom újabb bizonyságot szolgáltatott a tényre, hogy roppant egyszerű és földhözragadt ember vagyok.

La Gorda nevetett, és közölte, hogy ő is szóról szóra ugyanezt mondta volna. Valóban túlzott leegyszerűsítés közönséges meztelen embernek, aztán pedig állatnak látni az ősalakot.

– Talán csak valami ostoba, egészen mindennapi álom volt – vélekedtem.

– Szó sincs róla! – mondta széles vigyorral. – Az emberi ősalak izzik, és mindig vízmosásokban, és keskeny vizesárkokban lehet rátalálni.

– Miért éppen vízmosásokban és vizesárkokban? – kérdeztem.

– Vízzel táplálkozik. Víz nélkül nincsen ősalak – felelte. – Tudom, hogy a Naguál rendszeresen elvitt vízmosásokhoz, abban a reményben, hogy megmutatja neked az emberi ősalakot. Az ürességed azonban megakadályozott abban, hogy bármit is megláss. Ugyanez történt velem is. Engem is sokszor elvitt egy kiszáradt folyómederbe, és ott kellett feküdnöm meztelenül egy kő kellős közepén, de mindössze annyi történt, hogy éreztem valaminek a jelenlétét, amitől halálra rémültem.

– Miért akadályoz meg az üresség abban, hogy lássam az emberi ősalakot?

– A Naguál azt mondta, hogy az égvilágon minden erő; vagy vonz, vagy taszít. Ahhoz hogy vonzani és taszítani tudjanak bennünket, olyanoknak kell lennünk, mint a vitorla, a papírsárkány a szélben. De ha lyuk van a fényességünk közepén, az erő átsuhan rajta, és nem fog hatni ránk.

A Naguál azt mondta nekem, hogy Genaro nagyon szeretett téged, és megpróbálta tudatosítani benned, hogy lyuk van a közepeden. A heccelésedre mindig megreptette a sombreróját, mint egy papírsárkányt; egyszer ki is rángatott téged azon a lyukon keresztül, míg hasmenést nem kaptál, de nem fogtad fel a szándékát.

– Miért nem mondták el olyan egyszerűen, ahogy most te?

– Elmondták, csak nem figyeltél a szavukra.

Képtelenségnek találtam, amit mondott. Hihetetlennek tartottam azt, hogy mindent elmondtak, csak én nem vettem tudomást róla.

– Te láttad valaha az emberi ősalakot, Gorda? – kérdeztem.

– Hát persze, amikor újra teljes lettem. Egy nap elmentem egyedül ahhoz a bizonyos folyómederhez, és ott találtam, mint sugárzó, fénylő lényt. Nem tudtam ránézni. Megvakított. De elég volt a közelében tartózkodni. Boldognak és erősnek éreztem magam. És semmi más nem számított, a világon semmi. Ez volt minden, amit akartam: hogy ott legyek. A Naguál azt mondta, ha elég személyes erőnk van, megpillanthatjuk az emberi ősalakot, akkor is, ha nem vagyunk varázslók; ilyenkor azt mondjuk, hogy megláttuk Istent. Azt mondta, ha Istennek hívjuk, az az igazság. Isten nem más, mint az emberi ősalak. Rémes időszak volt számomra, amíg megértettem a Naguált. Nagyon vallásos nő voltam. A vallásomon kívül az égvilágon semmit nem mondhattam a magaménak. Így kirázott a hideg attól, amiket a Naguál mondott. De aztán teljes lettem, így a világ erői elkezdtek vonzani, és akkor rájöttem, hogy a Naguálnak igaza van. Amit Istennek gondolunk, nem más, mint az emberi ősalak. Neked mi a véleményed?

– Majd ha én is látom, megmondom, Gorda – feleltem.

Nevetett, és elmesélte, hogy a Naguál azon szokott tréfálkozni, hogy ha én egyszer meglátnám az emberi ősalakot, biztosan ferences szerzetes válna belőlem, mert a szívem mélyén nagyon vallásos lélek vagyok.

– Az az emberi ősalak, amit láttál, férfi volt vagy nő? – kérdeztem.

– Egyik sem. Egyszerűen csak egy fénylő emberi lény. A Naguál azt mondta, hogy kérhettem volna valamit tőle. A harcos nem szalaszthatja el ezt az alkalmat. De semmi sem jutott az eszembe, amire szükségem lett volna. Jobb volt így, hogy nem kértem. A legszebb emlékeim közé tartozik. A Naguál azt mondta, ha a harcosnak elég ereje van, akkor sok-sok alkalommal láthatja az emberi ősalakot. Micsoda szerencse lehet!

– De ha az ősalak tart össze minket, akkor az emberi forma micsoda?

– Valami ragadós erő, ez tesz minket, embereket azzá, amik vagyunk. A Naguál azt mondta, hogy az emberi formának nincs alakja. Mint a szövetségesek, melyeket a tökhéjában hordott, az emberi forma igazából semmi, de annak ellenére, hogy nincs alakja, egész életünk során a rabságában tart, és halálunk pillanatáig nem hagy el bennünket. Látni ugyan még nem láttam, de már éreztem a testemben.

Aztán leírt egy sor, éveken át tapasztalt bonyolult érzetet, aminek súlyos betegség lett a vége. A csúcspontját olyan testi állapotként jellemezte, ami leginkább egy súlyos szívrohamra emlékeztetett. Azt mondta, hogy a betegségben testet öltő súlyos belső csata után az emberi forma, mint erő, elhagyta a testét.

– Ez úgy hangzik, mintha szívrohamod lett volna – állapítottam meg.

– Talán az volt – válaszolta –, de egy dologban biztos vagyok. Azon a napon amikor ez történt, elhagytam az emberi formám. Úgy legyengültem, hogy napokig ki se tudtam kelni az ágyból. Azóta nincs erőm hozzá, hogy a régi énem legyek. Időről időre megpróbáltam visszatérni a régi szokásaimhoz, de már semmiféle örömöt nem leltem bennük. Végül feladtam a próbálkozást.

– Mi a célja a forma elhagyásának?

– A harcosnak, annak érdekében, hogy igazán megváltozzon, el kell dobnia az emberi formát. Különben csak szavakban történik változás, mint például a te esetedben. A Naguál azt mondta, fölösleges azt gondolni, vagy remélni, hogy az ember meg tudja változtatni a szokásait. Valójában egy jottányit sem tud változtatni rajtuk addig, amíg ragaszkodik az emberi formához. A Naguál azt mondta, a harcos tudja, hogy nem tud megváltozni, mégis feladatának érzi, hogy próbálkozzon vele. Ez a harcos egyetlen előnye a közönséges emberrel szemben. A harcos sohasem érez csalódást, ha nem sikerül megváltoznia.

– De attól, hogy elhagytad a formádat, még mindig önmagad vagy, Gorda, nem?

– Nem. Többé már nem. Az egyetlen dolog amiért önmagunknak hisszük magunkat, az a forma. Ha eltűnik, semmivé válunk.

– De azóta is ugyanúgy beszélsz, gondolkodsz, érzel, ahogy mindig is tetted, nem?

– Egyáltalán nem. Új vagyok.

Elnevette magát, és megölelt, mintha egy gyereket vigasztalna.

– Csak Eligio és én hagytuk el a formánkat – folytatta. – Az volt a mi nagy szerencsénk, hogy addig hagytuk el a formánkat, míg köztünk volt a Naguál. Nektek rémes lesz. Ez a sorsotok. Bárki is lesz a következő, csak én leszek a kísérője. Már előre is sajnálom.

– Mit éreztél még, Gorda, amikor elhagytad a formádat, azonkívül, hogy erőtlennek érezted magad?

– A Naguál elmondta nekem, hogy a harcosnak, aki elhagyta a formáját, megjelenik egy szem. Valahányszor behunytam a szemem, egy szemet láttam magam előtt. Bárhova mentem, a szem mindenhova követett; annyira rossz volt már, hogy nem tudtam nyugton maradni. Szinte beleőrültem. Végül hozzászoktam. Most már egyáltalán észre sem veszem, mert a részemmé vált.

A forma nélküli harcos az álmodás elindítására használja ezt a szemet. Ha az embernek nincs formája, nem kell elaludnia ahhoz, hogy álmodjon. Az előtte lévő szem akkor viszi el, amikor csak akarja.

– Hol van pontosan ez a szem, Gorda?

Behunyta a szemét, és kezét az arca szélességében egyik oldalról a másikra mozgatta a szeme előtt.

– Néha nagyon kicsi, máskor meg óriási – folytatta. – Ha a szem kicsi, az ember álmodása pontos és részletes. Ha nagy, akkor olyan mintha hegyek között repülne az ember, anélkül, hogy igazán látna valamit. Nekem még nem volt részem elég álmodásban, de a Naguál azt mondta, hogy ez a szem az adum. Egy nap, amikor már tökéletesen formanélküli leszek, nem fogom többé látni a szemet; pontosan olyan lesz, mint én, semmi, és mégis ott lesz, mint a szövetségesek. A Naguál azt mondta, hogy mindennek át kell szűrődnie az emberi formán. Ha nincs formánk, akkor semminek sincs formája, és mégis minden jelen van. Akkor nem tudtam felfogni, mit ért ezalatt, de most már látom, hogy tökéletesen igaza volt. A szövetségesek csupán jelenlétek, láthatatlan jelenségek, és ilyen lesz a szem is. De most még a szem a mindenem.

Tulajdonképpen azzal, hogy látom a szemet, semmi másra nincs szükségem, hogy akár ébren is előhívjam az álmodásomat. Még nem tudtam megcsinálni. Talán én is olyan vagyok, mint te, kicsit csökönyös, és lusta.

(Carlos Castaneda: Az Erő második köre)