Süvítnek napjaink, a forró sortüzek, – valamit mindennap elmulasztunk. Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn, – s valamit minden tettben elmulasztunk. Áldozódunk a szerelemben egy életen át, – s valamit minden csókban elmulasztunk.
Mert valami hiányzik minden ölelésből, – minden csókból hiányzik valami. Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta, – minden szerelemből hiányzik valami. Hiába verekszünk érte halálig: – ha miénk is, – a boldogságból hiányzik valami.
Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel, – az életedből hiányzik valami. Hiába vágysz az emberi teljességre, – mert az emberből hiányzik valami. Hiába reménykedsz a megváltó Egészben, – mert az Egészből hiányzik valami.
A Mindenségből hiányzik egy csillag, – a Mindenségből hiányzik valami. A Világból hiányzik a mi világunk, – a Világból hiányzik valami.
Az égboltról hiányzik egy sugár, – felőlünk hiányzik valami. A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld, – talpunk alól hiányzik valami.
Pedig így szólt az ígéret a múltból: – „Valahol! Valamikor! Valami!” Hitették a bölcsek, hitték a hívők, – mióta élünk, e hitetést hallani. De már reánk tört a tudás: – Valami nincs sehol! – s a mi dolgunk ezt bevallani, s keresni azt, amit már nem szabad senkinek elmulasztani.
Újra kell kezdeni mindent, – minden szót újra kimondani. Újra kezdeni minden ölelést, – minden szerelmet újra kibontani. Újra kezdeni minden művet és minden életet, – kezünket mindenkinek újra odanyújtani.
Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…
Hosszú
napok kemény munkájával templomot emeltem. Sem ablaka, sem ajtaja, kemény, tömör
kőből épült a fala.
Minden mást feledve, az egész világtól menekülve, magamba merülve bámultam az
oltárra helyezett képet.
Bent örök éjszaka sötétlett, csak az illatos olajmécses fénylett.
A nehézkesen kígyózó szüntelen tömjénfüst felmarta a szívem.
Nem aludtam: bonyolult, kusza vonalakban különös alakokat véstem a falra - szárnyas
lovakat, emberarcú virágokat és kígyótestű asszonyokat.
Sehol semmi nyílás nem maradt, amelyen át a madárdal, a levelek suhogása vagy
a dolgos falu zaja bejuthatott volna.
Templomom sötét kupolájának egyetlen hangja zsolozsmáim varázsigéinek a visszhangja.
Elmém éles volt és mozdulatlan, mint a jelzőfény, a lelkem révületbe hullt.
Semmit sem tudtam az idő múlásáról, míg egyszer villám sújtotta a templomot,
s a szívembe beléhasított a fájdalom.
Sápadtan, megszégyenülten pislogott a mécses; a falba vésett képek, mint megláncolt
álmok, értelmetlenül meredtek a fénybe, s mintha legszívesebben elrejtőztek
volna.
Az oltárképre néztem. Láttam, hogy mosolyog, s az Isten éltető érintésétől életre
ébredt. Az éjszaka, melyet bebörtönöztem, kiterjesztette szárnyát s elenyészett.
... az
elefánt érzékei hatalmasan fejlettek. Különösen a hallás, a szaglás és a
tapintás érzéke. Utóbbi az úgynevezett „ormányujj” révén. Az elefánt
életében a látás látszólag kis szerepet játszik. Nem is nagy gonddal
formálta meg a természet. Ezt igazolják a feltűnő kicsiny, semmitmondó
szemek, melyek az óriási fejen szinte elvesznek. Az elefánt ízlése igen fejlett. Bizonyítja ezt a
nyelve, melyen függőleges bevágások és bemélyedések találhatók,
belsejükben lemezes szemölcsökkel. A nyelv szélén igen jól kifejlett
tapintótestecskék sorakoznak. Az állatkertek etetői nagyon jól tudják,
hogy az elefántok nagyon kényes kosztosok. És éppen olyan jól tudja az
elefánt minden ápolója, hogy az ormányujj milyen végtelenül érzékeny,
mert a legkisebb pénzarabot is kitapintja, és a homokból kiemeli. Az
elefánt bőrének általános érzékenysége – a bőr vastagsága ellenére –
egyáltalán nem csökkent. Ebben az értelemben tehát nem „vastagbőrű”. Az elefánt óriási tömege ellenére azért éri el mozdulataiban azt a
bámulatra méltó lágyságot és rugalmasságot, mert testében igen
nagymennyiségű rugalmas anyag van felhalmozva. Ezek, mint az izmok
kiegészítői, oly tömegben lépnek fel, mint egyetlen emlősállatnál sem.
Az elefánt mint totem: Ha elveszítjük
képességünket a játékra, ha túl komolyan kezeljük az életet, az
elkülönüléshez, magányhoz vezet. Az elefánt megtanít minket, hogyan
játszunk másokkal, hogyan hozzuk vissza a fényt és a nevetést az életbe.
Összességében az elefánt bölcsességet, kreativitást, és belső erőt hoz neked.
Segít az élet akadályait elmozdítani, de figyelni kell az árnyékára is,
mely agresszív, dühödt erőt hoz.
♥ ♥ ♥ ♥ ♥ ♥ ♥ ♥ ♥
Ganésa (Szanszkrit: गणेश), ismert még mint Ganapati (Szanszkrit: गणपति); Vinajaka (Szanszkrit: विनायक) elefántfejű embertestű istenség, az egyik legismertebb alakja a hindu pantheonnak. Ábrázolása Indiában és Nepálban mindenhol fellelhető, szinte mindegyik hindu szekta rendkívül tiszteli, az iránta megnyilvánuló áhítat a dzsaináknak és a buddhistáknak köszönhetően Indián túl is elterjedt.
A vállalkozások isteneként ő az, aki elhárít minden akadályt egy induló üzlet, utazás, próbálkozás elől, mivel a Kezdetek és az Akadályok Urának tartják. A tudományok és művészetek védnöke, valamint az értelem és a bölcsesség
istene. Rítusok és szertartások kezdetekor imádkoznak hozzá és levelek
írásánál hívják segítségül. A monda szerint ő jegyezte le a Mahábháratát, olyan lelkesen, hogy az írás hevében még egyik agyarát is letörte, hogy azt íróeszköznek használja.
Ganésa, mint istenség a 4–5. században különült el egyértelműen
felismerhető formában a számtalan hindu istenségtől mint önálló alak,
bár a védákban már voltak előképei. Népszerűsége gyorsan emelkedett, és a 9. században már hivatalosan szerepelt egy hindu felekezet öt elsődleges istensége között.
A fő szentírások három puránát is szentelnek Ganésának, a Ganésa Puránát, a Mudgala Puránát és a Gonapati Atharvasirszát. Dicséretét a Ganésa Csalisza éneke zengi.
Azt meséli a legenda, hogy Buddha édesanyja, Májá (mely szanszkritul „Illúziót”, „Megnyilvánuló Világegyetemet” jelent) önmegtartózkodó és szűzies életet élt a Kapilavasztu királyság Palotájában, Észak-Indiában.
Mikor
egy reggel az álmosság erőt vett rajta, és nem tudott ellenállni,
leheveredett szobájának királyi ágyára és egy nagyon furcsa álmot
kezdett álmodni.
Májá királyné azt álmodta, hogy
a Tusita-égből, a boldogság földje négy égtájának az urai ágyastól
fölemelték és a Himalája hegyláncai felé vitték, egy olyan helyre, amely
a magas csúcsokon túl volt, és egy fa alatt helyezték el; aztán
tisztelettudóan helyet foglaltak az egyik oldalán. Megérkezett a négy
Király négy felesége is, akik gondosan megfürösztötték, mindenféle
emberi tisztátalanságtól megtisztítva, és egy isteni ágyhoz vezették,
amelynek a fejrésze Keletre nézett.
A láthatáron
elkezdett földönkívüli gyönyörűséggel csillogni egy csillag, majd
lebukva, Májához közeledett. Amikor a csillag földet ért, egy Fehér
Elefánttá változott, amely közeledve, ormányával felszedett egy fehér
lótuszvirágot, és a királynő mellkasára helyezte, ő maga pedig eltűnt a
méhébe vonulva.
Ebben a pillanatban az együttérzés Bódhiszattvája édesanyjának testébe lépett. A Szeplőtelen Fogantatásban a hinduk számára a Szentlelket egy Fehér Elefánt jelképezi. Minden egyes Avatár, a benső világokban, a Szentlélektől származik, és ez alól Buddha sem volt kivétel.
Májá
királyné felébredt, és nagy izgatottsággal elmesélte álmát a férjének,
Suddhódana királynak. A király pedig megkérdezte a Brahmanokat, hogy az
álom jó, vagy rossz ómen.
A papok azt jövendölték, hogy családjába egy hatalmas Lény fog érkezni. Olyasvalaki, aki egy nagy Király, vagy egy Buddha lesz.
Az Igazságnak fogadott hűségesküdet nemcsak adott szavad kedvéért kell betartanod. Ha így tennél, megsértenéd a legeslegszentebb ígéretek egyikét: azt, hogy mindig nyílt szívvel és teljes odaadással fogsz szeretni. Ha pusztán száraz elkötelezettséggel ragaszkodsz egy képhez vagy egy elmélethez, melyet előzetesen alakítottál ki az Igazságról, az épp olyan, mintha a karosszékben hátradőlve így szólnál házastársadhoz: "Már nem szeretlek igazán, de veled maradok, mert ezt ígértem." Ezzel éppúgy megszeged az ígéretedet, hiszen - annak ellenére, hogy a száraz, szó szerint vett esküt betartod - a szavak mögött rejlő igazi minőségek (a szív, a szeretet, az intimitás és a kitárulkozás) hiányoznak belőled. Az sosem elég ha valamit gépiesen végzel - csak akkor lehetsz sikeres, ha beleadod a szívedet, az egész lényedet. Érezd át a pillanatot, légy kész a maga teljes mélységében átélni azt, akár jó, akár rossz, akár közömbös történeteket tartogat számodra. Légy jelen az érzelmeidben és az érzéseidben is, ne félj teljes szíveddel, teljes érzékenységeddel részt venni az itt és mostban. Csak légy jelen. Ne kondicionált elméből éld az életedet, hanem a kondícióktól független, örök Igazság alapjairól.
Az Igazság szeret, és nem ítélkezik. Igaz, hogy egy hatalmas kard van a kezében, amellyel kíméletlenül elválasztja egymástól a hamisat és az igazat, neheztelés és rosszindulat azonban nincs benne. Ha nem vagy őszinte saját magaddal, szenvedni fogsz. Ennek azért kell ilyen kíméletlennek lennie, mert különben nem tanulnál belőle. Tehát: élj igazul, vagy szenvedj. Az Igazság nem fog babusgatni téged. Vagy betartod a neki tett ígéretedet, vagy szenvedni fogsz. Ilyen egyszerű.
Ha valóban ráébredsz az Igazságra, látni fogod, hogy minden egyes téged érintő tapasztalatban és körülményben a szeretet uralkodik. Lenyűgöző a tudat, hogy életünk összes pillanatán a szeretet fonala húzódik végig. Soha, egyetlen pillanatra sincsenek tehát áldozatok. Még a legfájdalmasabb tapasztalás mögött is az Igazság kardja áll, amely lesújt, hogy visszatereljen téged az útra. Nem is olyan könnyű megbarátkozni ezzel a gondolattal, amely egy csapásra megfosztja az embert a mártíromság minden lehetőségétől.
Az Igazság tánca nagyon sokféleképpen jelenhet meg az életünkben: vannak kellemes és kevésbé kellemes lépései. De ne feledd, hogy a létezés minden szintjén tökéletesen jelen leszel, a közted és a valóság közt tátongó űr bezárul. Kwong rósi mindig azt mondta nekünk: "Zárd a rést, bármilyen kicsi is, zárd a rést!" Ha ezt megteszed, cserébe feltárul számodra a mindenség. Tüntesd el a rést a valóság és az elképzeléseid, a jelen és az álmaid között, hiszen ez a tátongó űr okozza azt az elkülönültséget, amely belülről mardos. Minden egyes porcikáddal a jelent kell választanod. Teljes lényeddel bele kell vetned magad a valóságba.
Akarattal nem zárhatod be a rést, csupán hajlandósággal. Erre mondom, hogy engedd bele magad az életbe, a pillanatba, a valóság végtelen gazdagságába. Ez nem azt jelenti, hogy fel kell olvadnod a transzcendenciában. Éppenséggel persze ezt is megteheted, de én most nem erről beszélek. Amire én bíztatlak, az az, hogy ne félj a sérülékenységtől és az ártatlanságtól. Olyasmire gondolok, mint mikor beszélgetsz valakivel, és hirtelen eljön az a mágikus pillanat, amelyben mindketten tökéletesen kirárulkoztok egymásnak. Ezek a csoda pillanatai. Az igazi hatalom a szeretet hatalma, amely szenvedélyesen képvisel valamit lényed legmélyéből. Lényege a szív, a túlcsorduló bőség, nem pedig az, hogy megpróbáljon valamiféle hiányt pótolni. A tudatosság megannyi formát ölthet: jószívűség, játékosság vagy akár az elképzelhető legmélyebb csend képében is megjelenhet. Ami mindig megvan benne, az az üresség teljessége.
Te vagy a dharma. Te vagy az élet. Akárcsak a virág, amely az egyik nap még sehol sincs, másnapra azonban kibontja szirmait.
Utolsó bizalmatlanságom oka; hogy a kereszténységről nézetem
szerint a kelleténél többet beszélt. Az idézeteket megbocsátottam neki. Egy kicsit
megszántam, amikor ezt a szót Evangélium, vagy Isten, vagy Jézus Krisztus, kiejtette.
Ügyefogyott volt, néha erőszakolt. Akar szegény, de nem tud. Szeretne keresztény lenni. Minek
ez a komédia?
Persze mindezt nagyon
jól tudta, de sohasem beszélt róla. Valaki egyszer megpiszkálta, de rámordult: "nem vagyok hittérítő ... győződj meg róla
magad".
Azt a mondatát értettem meg legelőször, amelyben azt mondja:
"keresztény annyi, mint ember". (csodáltam azt, hogy jelzőt nem használt. Nem
mondta, hogy igazi, vagy valódi, vagy teljesértékű. Ember. Csak így. S ezzel jótékony
bizonytalanságban hagyta, hogy ki az, aki nem keresztény. Nem ember? Egész külön kereszténységet
alapít magának. Mi értelme van ennek? Kereszténység a természetes állapot – a normalitás –
az alapállás – az autentikus létezés. Lecke. Nem voltam meggyőzve.
Egyszer, mikor nem is gondoltam rá, hirtelen az jutott
eszembe: hiszen ez az ember sohasem állította magáról, hogy keresztény. Ellenkezőleg. A részben
profán, részben hieratikus értekezésben kifejezetten azt írta: pogány vagyok. S akinek
ez nem elégi olvassa el a Pascalról és Don Juanról szóló fejezeteket. Évek hosszú-hosszú sora
alatt minden esetben pontosan ugyanazt a hibát követtem el! Mindig azt hittem, hogy magát
valamely doktrínával azonosítja és "hittérít ". Nem. S azt, hogy nem az, a
legnehezebben szoktam meg.
Adottsága, sorsa, egyénisége szerintis éppen úgy rongált, mint mindenki más.
Csupa tehetség és tulajdonság, nagy púp, uborkaorr és korcs láb.
"A valódinak formátlan és szétfolyt másolata." Ebből egyetlen mozzanatot sem tagadott le és
nem kent el. "Az ember normál állapota a betegség." "A feladat nem
meggyógyulni, hanem a betegséggel együtt élni."
E rongáltságon azonban a normális ember alakja és lénye
áttört. Áttört és felébredt. Még ennél is több. A normális ember elkezdte benne önmagát
helyreállítani. A rombadőlt világban az elemek elkezdtek kristályosodni. A beteg ember, ha betegségét beismeri és azt magára veszi, erőt nyer
ahhoz, hogy önmagán túl a "valódi", az "igazi", a
"normális", az "egészséges" embert megalkothassa. Önmagán
túl. Amikor az ember saját életét csupán építőanyagnak tekinti, amit azért kapott, hogy önmaga
fölé építsen valakit, aki tulajdonképpen önmaga. Ez az Ars Magna.
Az Ars Magna a rongáltságtól sohasem szabadulhat meg, és a
kettőnek egymástól nem is szabad elszakadnia. Az az állandó tevékenység, hogy az ember
igaz-normális egészséges lényét maga fölé építi, állandóan az
adott beteg-abnormis-nyomorék lényből táplálkozik. A kettőnek együtt kell maradnia. Ezt az együttes kettősséget
hívjatanítványnak. Amikor az ember beteg és rongált és gyarló, de belátja, s ez a belátás
oly erőt ad neki, hogy igazi és normális és valódi lényét elkezdheti építeni. Ez a
tanítvány. A várakozó. Más szóval a lelki szegény. Most értettem csak meg azt, amikor azt mondta:
"akkor lehettem volna boldog, ha egy lehettem volna a tizenkettő közül".
Még egy kérdés. Honnan tudta, hogy az igazi-normális-egészséges-valódi
ember a keresztény.
"Ez nálam nem hit dolga, nem világnézet. Ezt én ellenőriztem." Így mondja. Tudom, hogy régebben az ateizmussal, a pogánysággal, a hagyományokkal, a
kínai, hindu, héber, sőt egyéb tanításokkal kísérletezett. Amikor megismertem, ezeken már
túl volt. De polcán levő könyvei tényleg azt bizonyították, hogy ő ezt ellenőrizte. És biztos, ha a normális
embert az Evangéliumon kívül az Upanishadokban, vagy az
Ótestamentumban, vagy a modern tudományban, vagy az ateizmusban találta volna meg, azt
éppen olyan kereken kimondta volna. Egy apokrif beszélgetés töredékei:
"kereszténynek lenni... nincs korszerűtlenebb,
ízetlenebb, konvencionálisabb, unalmasabb és
érdektelenebb... kompromittált... ostoba... ízléstelen... az intelligenciának milyen erőtlenségére van
szükség ahhoz, hogy valaki ma kereszténynek mondja magát... Erőszak nélkül nem is megy,
hazugság és áltatás nélkül... akkor már becsületesebb idealistának lenni, vagy
ateistának... Aki ma kereszténynek mondja magát, rosszhiszemű ... valamit akar vele... rendesen semmi
egyebet, mint jól élni... minden piszkára felmentést..."
Ugyanakkor állítólag azt mondta: "az intellektusnak
csaknem evangéliumi érettségére van szükség, hogy valaki ezt így, ahogy van, át merje gondolni,
és ki merje mondani... egy már-már az egészségéről sejtelemmel bíró lélek lehet csak az,
aki mindezt tudja... blaszfémia? szabadság!... mindennel szembenézni, nem szemet hunyni...
semmit kritikátlanul elfogadni...meggyőződni arról, hogy mi a hamis, mi a
valódi..."
Ez igazán nem hit dolga, nem világnézet. Úgy látszik,
tényleg ellenőrizte.
(Hamvas Béla: Unikornis)
És mikor a pünkösd napja eljött, mindnyájan egy akarattal együtt valának.
És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat, a hol ülnek vala. És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni más nyelveken, a mint a Lélek adta nékik szólniok.
Talán tényleg csak a fáradtság. Ha az ember több mint
huszonnégy órája nem aludt, csaknem minden támpontját elveszti. Ebben az állapotban vagyok most.
Ez a kis tér, ahol nincs ülés, nincs semmilyenbútor,csakazüvegmegavas,kezdelmosódni.Azajistompul,nemtudok odafigyelni,sőt,már nem is vagyokteljesen tudatában annak,hogy kivagyok és hol vagyok.
Erőlködöm, de
nemtudok gondolkodni.Tudom,hogy arra kérem,hogy
viselkedjen,menjen vissza oda, ahonnan jött, de ami a számon kijön, annak semmi
köze nincs ahhoz, amit látok.
Ránézekafényre,egyszenthelyre,ésegyhullám jönfelém,amelyeltöltbékévelés szerelemmel, bár ez a két dolog szinte soha nem jár együtt.
Látom önmagamat,de ugyanakkor látom a magasba tartott ormányú elefántokat is Afrikában, és
ott vannak a tevék a sivatagban, az egymással társalgó emberek egy Buenos Aires-i bárban, egy
kiskutya, ahogy átkel az úttesten, az ecset egy nő kezében, aki éppen befejezi rózsás festményét,
az olvadó hó egy svájci hegyen, az egzotikus mantrákat kántáló szerzetesek, egy zarándok, aki
éppen odaér a santiagói templomhoz, egypásztorajuhaival,akatonák,akikmostébredtekéskészülnekaháborúra,ahalakaz óceánban, a világ városai és erdői – minden olyan világos és
olyan óriási, s egyben olyan kicsi és olyan kedves.
Ez az Alef, a pont, ahol minden egy helyen van, egy időben.
Egyablakbanvagyok,amelyavilágranyílikésatitkoshelyekre,aköltészetre,amely elveszett az időben, és a szavakra, amelyek elfelejtődtek a
térben. Ezek a szemek olyan dolgokat mutatnak,amelyekrőlegyikünk semtudja,hogyléteznek,mégisittvannak,mintha csak arra várnának, hogy felfedezzük és megismerjük őket – de csak a
lelkünk, a testünk ne. Mondatok, amelyektökéletesenérthetőek,amígkinemmondjákőket.Érzések,amelyekegyszerre fölemelőek és fullasztóak.
Ajtók előtt állok, amelyek egy pillanatra kinyílnak, aztán
rögtön bezárulnak, de megmutatják, mi rejtőzik mögöttük: kincsek, csapdák, járatlan utak és
minden képzeletet felülmúló utazások.
– Miért nézel rám így? Miért mutatja meg nekem mindezt a
szemed?
Eztnem én
kérdem,hanem alány,vagyinkább nő,akivelem szemben áll.Aszemeink lelkünk tükreivé váltak – vagy talán nem is csak a mi
lelkünkéivé,hanem minden teremtmény lelkéivé, ki csak jár, szeret, születik és meghal, szenved
vagy álmodik ezen a bolygón.
– Nem én csinálom… az a helyzet, hogy…
Nemtudombefejezniamondatot,mertmégmindigsorranyílnakazajtókéstárjákfel titkaikat. Látok hazugságokat és igazságokat, egzotikus
táncot egy istennőnek látszó szobor előtt, a viharos tengerrel küzdő tengerészeket, egy tengerparton
üldögélő párt, akik ugyanezt a tengert nézik, amely békés és hívogató. Továbbra is nyílnak az
ajtók, Hilal szemének ajtai, és kezdem úgy érezni magam, mintha már nagyon, nagyon régóta ismernénk
egymást…
– Mit csinálsz? – kérdezi.
– Az Alef…
A lány, a nő könnyei, mintha ki akarnának folyni az egyik
ajtón. Valaki egyszer azt mondta, hogy a könny a lélek vére, és ezt kezdem most látni, mert
belépek egy alagútba, és megyek a múlt felé,aholővárrám,összetettkézzel,minthaalegszentebbimátmormolná,amitIstenaz embereknek adott. Igen, ő is ott van, előttem, a földön
térdel és mosolyog, és azt mondja, hogy a szerelem mindentmegoldhat, de énránézek aruhámra,a kezeimre,ésaz
egyikben van egy lúdtoll…
Jonathannak, az igazi Sirálynak,
aki ott él mindannyiunkban.
Egy este azok a sirályok, akik nem az éjszakai repülést gyakorolták,
együtt álldogáltak a homokon. Gondolataikba mélyedtek. Jonathan
összeszedte minden bátorságát, és odament a Vén Sirályhoz, aki, úgy
hírlett, hamarosan túlemelkedik ezen a világon.
– Csiang... – szólította meg félénken.
Az öreg sirály barátságosan pillantott rá. – Tessék, fiam.
A kor, ahelyett hogy elgyengítette volna, acélosabbá tette a Vént.
Mindenkinél jobban repült a Rajban. Olyan repülőfigurákat tudott,
amilyeneket a többiek még éppen csak kapiskáltak.
– Csiang, ez a világ egyáltalán nem a mennyország, ugye?
A hold fényében látszott, hogy a Vén elmosolyodik. – Megint
tanultál valamit, Jonathan sirály – felelte.
– Jó, de mi lesz ezután? Hová tartunk? Olyan hely, hogy
mennyország, nincs is?
– Nincs, Jonathan, olyan hely nincs. A mennyország nem hely, nem is
idő. A mennyország a tökéletesség állapota. – Egy percre
elhallgatott. – Te, ugye, nagyon gyorsan tudsz repülni?
– Én... engem boldoggá tesz a sebesség. – Jonathan meglepődött.
Büszkeség fogta el, hogy a Vén felfigyelt rá.
– Abban a pillanatban kezdesz majd ismerkedni a mennyországgal,
Jonathan, amikor eléred a tökéletes sebességet. És ez nem azt
jelenti, hogy ezer vagy millió kilométert teszel meg óránként vagy
hogy fénysebességgel repülsz. Minden szám határt jelent, a
tökéletesnek pedig nincsenek határai. A tökéletes sebesség, fiam,
az, ha el sem indulsz, s máris ott vagy.
Csiang egyszer csak eltűnt, és alig szemvillanás múlva vagy huszonöt
méterrel odább, a vízparton jelent meg. Majd ismét eltűnt, és
ugyanabban a pillanatban újra ott állt Jonathan mellett. –
Elszórakoztat – mondta.
Jonathan elképedt. Nyomban megfeledkezett a mennyországról. – Hogy
csinálod ezt? Milyen érzés. És milyen messzire tudsz így eljutni?
– Bárhová és bármikor, ahogy kívánod – felelte a Vén. – Jártam
mindenütt és minden időben, amit csak el tudok képzelni. –
Pillantása elkalandozott, messzi ki a tengerre. – Különös dolog ez.
Azok a sirályok, akik az utazást fontosabbnak tartják önmaguk
tökéletesítésénél, lassúak, és nem jutnak el sehová. Azok pedig,
akik lemondanak az utazásról, hogy helyette tökéletesedni
igyekezzenek, bárhová rögvest eljutnak. Ne feledd, Jonathan, a
mennyország se nem hely, se nem idő. A helynek és az időnek semmi,
de semmi jelentősége nincsen. A mennyország a...
– Engem is meg tudsz tanítani így repülni? – Jonathan sóváran
vágyott az újabb, ismeretlen tudásra.
– Hogyne, ha igazán akarod.
– Akarom. Mikor kezdhetjük?
– Akár rögtön, ha kívánod.
– Meg akarom tanulni, hogyan lehet így repülni – mondta Jonathan,
és a szeme különös fénnyel égett. – Mondd, mit kell tennem.
(fotók: Gregory Colbert)
Csiang lassan beszélt, és közben erősen figyelte a fiatal sirályt.
– Hogy olyan sebesen repülj, mint a gondolat, akárhová, ami csak
létezik – mondta –, azzal a tudattal kell kezdened, hogy már meg
is érkeztél...
A dolog fortélya az, magyarázta, hogy Jonathan ne tekintse magát
többé bezárva egy meghatározott testbe, melynek szárnyfesztáva
harminc centiméter, és teljesítménye berajzolható egy térképre. A
fortély mindössze ennyi: tudnia kell, hogy igazi természete szerint
egyidejűleg él mindenütt és mindenkor térben és időben, oly
tökéletesen, akár az íratlan szám.
Jonathan dühös kitartással gyakorolt, próbálta nap mint nap,
reggeltől estig, de minden igyekezete ellenére egyetlen tollpihényit
sem mozdult odább.
– Hagyd a hitet! – szólt rá időnként Csiang. – Régebben, a
repülésben sem hinned kellett, hanem tudnod, hogyan csináld. Most
ugyanaz a helyzet. Láss neki újra...
Egy napon azután, ahogyan ott állt a parton, és lehunyt szemmel
koncentrált, Jonathan villanásszerűen rájött, miről beszélt Csiang.
– Hát persze, úgy van! Én egy tökéletes sirály vagyok, a
lehetőségeimnek nincs határa! – Boldogság fogta el.
– Jó! – mondta Csiang, s hangjában diadal rezgett.
Jonathan kinyitotta a szemét. A Vén és ő magányosan álltak egy
teljesen ismeretlen tengerparton – a fák közvetlenül a vízparton
nőttek, sárga ikernap rótta pályáját fölöttük.
– Végre rájöttél – mondta Csiang –, de az irányítást még
gyakorolnod kell...
Jonathan elbámult. – Hol vagyunk?
A Vén, akit tökéletesen hidegen hagyott a különös környezet, oda sem
figyelve válaszolta: – Láthatod, valami bolygón, ahol zöld az ég, s
a napja egy ikercsillag. Jonathan nagyot rikoltott örömében. Ez volt
az első rikoltása, mióta elhagyta a Földet. – HÁT SIKERÜLT!
– Persze hogy sikerült, Jon – mondta Csiang. – Minden sikerül, ha
tudod, mit csinálsz.
Az emberek megértik,
Ha nem szeretik őket,
Hogy most eléggé olyanok
Lettek a körülmények.
A Nyuszi, meg a Télapó is csak
Bólint, hogy hát ez van,
A filmek, meg a könyvek is,
Csak ők sokkal okosabban.
A nőnk nem akar dugni,
A pasitok meg élni,
Azér’ néha megvan,
Az ember csak igényli.
A kutyánk a macskánkat
Elmarta tőlünk,
Pedig kéne, hogy elfusson
Valami előlünk.
Ti is inkább féltek,
És az okból szerettek,
Hogy biztos nem bánt senki
Majd, ha kedvesek lesztek.
És egyedül a tükörnél,
Egy pár virágszirmot
A csupasz, sápadt testre
Tegyél, ha kinyílott.
A bent gubbasztó lélek
Is úgy kínálja magát
Örökös használatra,
Hogy Isten fogja magát
És int, érti a vágyat,
Tudja a pompa okát,
S látja, jöhetne bárki,
És ő jön, mer’ igaz barát.
Majd egyik nap azt találom ki,
Hogy másnap százon én nyerek,
És nőhegyek vesznek körül,
De nem szeretek egyet sem,
Tehát párszor győzök,
De már csak megszokásból.
Aztán egy másik nap tovább futok,
Tiszta erőből, ahogy csak tudok,
Amíg csak fel nem bukok.
Lélegezz! - mondják a doktorok,
De én nem tudok.
Én velem a Libánusról, én jegyesem,
én velem a Libánusról eljőjj;
nézz az Amanának hegyéről,
a Sénirnek és Hermonnak tetejéről,
az oroszlánoknak barlangjokból,
a párduczoknak hegyeiről.
Eljött az Emberfia, eszik és iszik, s azt mondjátok rá, lám, milyen falánk, iszákos ember, a vámosok és a bűnösök barátja.
"A bölcsességet azonban minden gyermeke igazolja."
Egy farizeus meghívta, hogy egyék nála. Betért hát a farizeus házába, és asztalhoz telepedett.
Élt a városban egy bűnös nő. Amikor megtudta, hogy a farizeus házában
van vendégségben, alabástrom edényben illatos olajat hozott.
Megállt hátul a lábánál, és sírva fakadt. Könnyeit Jézus lábára
hullatta, majd hajával megtörölte, elárasztotta csókjaival, és megkente
illatos olajjal.
Mikor ezt a farizeus házigazda látta, így szólt magában: "Ha próféta
volna, tudná, hogy ki és miféle az, aki érinti: hogy bűnös nő."
Jézus akkor hozzá fordult: "Simon, mondanék neked valamit." Az kérte: "Mester! Hát mondd el!"
"Egy hitelezőnek két adósa volt. Az egyik ötszáz dénárral tartozott neki, a másik ötvennel.
Nem volt miből fizetniük, hát elengedte mind a kettőnek. Melyikük szereti most jobban?"
"Úgy gondolom az, akinek többet elengedett" - felelte Simon. "Helyesen feleltél" - mondta neki.
Majd az asszony felé fordulva így szólt Simonhoz: "Látod ezt az
asszonyt? Betértem házadba, s nem adtál vizet a lábamra. Ez a könnyeivel
áztatta lábamat, és a hajával törölte meg.
Csókot sem adtál nekem, ez meg egyfolytában csókolgatja a lábam, amióta csak bejött.
Aztán a fejemet sem kented meg olajjal. Ez meg a lábamat keni illatos olajával.
Azt mondom hát neked, sok bűne bocsánatot nyer, mert nagyon szeretett.
Akinek kevés bűnét bocsátják meg, az csak kevéssé szeret."