2013. április 21.

A negyedik mennydörgésmadár


   Most bohócokról fogok mesélni neked, de amit mondok, nem lesz vicces. Számunkra, indiánok számára mindennek mélyebb értelme van; bármit is teszünk, valamilyen formában mindig a hitünkkel kapcsolatos. Erre akarok kilyukadni. Nekünk a bohóc szent lény, különös erő van benne, nevetséges, magasztos, megbotránkoztató, látnoki. Mindez együtt igaz a bohócra, és van benne valami, ami ennél is több. Miközben bolondozik, a bohóc tulajdonképpen szent szertartást végez. Erő van benne. A mennydörgéslényektől ered, nem az állatoktól vagy a földtől. A mi indián hitünk szerint a bohócban nagyobb erő feszül, mint az atombombában. Ez az erő pehelyként fújhatná el a Capitolium tetejét.




   Meséltem már, hogy valamikor rodeobohóc voltam. Amit csináltam, majdnem ugyanazt jelentette, mintha vallási szertartást végeztem volna. Számomra az, hogy bohóc voltam, alig különbözött attól, mintha sámán lettem volna. A két dolog, természetüket tekintve, ugyanaz volt. A mi nyelvünkön a bohócot úgy mondjuk: héjóká. Egy mindent visszájára fordító bölcs ember, aki a fentből lentet, az előréből hátrát, az igenből nemet csinál. Akárkivel megtörténhet, hogy bohóccá válik, egyik napról a másikra, akár tetszik neki, akár nem. Héjókává válni roppant egyszerű. Elég hozzá a villámról, a mennydörgésmadarakról álmodni. Az ember álmodik róluk, és reggel arra ébred, hogy héjóká lett. Semmit nem tehet ellene. A bohóc tiszteletet élvez, ugyanakkor bohócnak lenni szégyen is. Erő jár vele, de meg kell fizetni érte. A héjóká különös dolgokat művel. Azt mondja, „igen", és azt érti rajta: „nem". Fordítva, háttal előre ül a lován. A jobb lábán hordja a bal mokasszinját, a bal lábára húzza a jobb csizmáját. Amikor látszólag jön, akkor valójában megy. Fullasztó hőségben, a hőhullám közepén didereg, téli egyujjas kesztyűt húz és takarókba burkolózik. Hatalmas tüzeket rak, és siránkozik, hogy halálra fagy. Télen, amikor tombol a hóvihar és a hőmérséklet mínusz negyven fok alá süllyed, a héjóká fürdik az izzadságban. Rettenetesen melege van. Egy szál fürdőruhában bejelenti, hogy most megy, úszik egyet, hogy kissé lehűljön. Nagyanyámtól hallottam egy bohócról, aki fagypont alatti időjárásban pusztán egy ágyékkendőben, pucéran járkált, és egyfolytában nyavalygott, hogy nem bírja ezt a hőséget. Héjóká Oszninak, Hideg Bolondnak hívták.
   Nem könnyű szent bohócnak lenni. Még keservesebb a családnak, amelyhez tartozik. A semmirekellők, piás naplopók gúnyt űznek a héjókákból, de a bölcs vének tudják, hogy a bohóc mennydörgésálmodó, hogy a mennydörgéslények parancsolják neki a furcsa dolgokat, hogy mindegyiknek a saját álma szerint kell viselkednie. Azt is tudják, hogy a héjóká megóvja az embereket a villám és a vihar pusztításától, és hogy visszás, nevetséges cselekedetei szentek. A nevetés - az valami nagyon szent dolog, különösen nekünk, indiánoknak. Az olyan emberek számára, akik olyan szegények, mint mi, akik mindenüket elvesztették, akiknek annyi sok halált, bánatot kellett elszenvedniük, a nevetés becses ajándék. Akkoriban, amikor a fehér ember járványai következtében úgy hullottunk, mint a legyek, amikor rezervátumokba hajtottak bennünket, amikor a kormány által kiutalt élelmiszer nem érkezett meg és éhínség dúlt, micsoda áldást jelenthettek azokban az időkben a héjókák kópéságai! Mi indiánok szeretünk nevetni.




  A bohóc a benne lakozó különös erőt a wágíjáktól, a szent repülő lényektől, a mennydörgésmadaraktól kapja. Mondok hát róluk is néhány szót. A mi hitünk szerint a föld ifjúkorában a mennydörgésmadarak óriások voltak. Ők ásták a folyómedreket, hogy a vizeknek legyen hol lefolyniuk. Ők voltak a vizek urai. Harcoltak az ucséghilával, a hatalmas víziszörnnyel. A szörnyet vörös szőr borította, egy szeme és a homloka közepén egy szarva volt. Aki megpillantotta, egy napra megvakult. Másnap wídgó lett, megbolondult, és a harmadik napon meghalt. Bármennyire másként gondolkodsz is esetleg, az számodra is tény, hogy ezen a tájon valaha hatalmas óceán hullámzott, hogy minden a vizekkel kezdődött. Akkoriban, amikor a mennydörgéslények még a földön éltek, nem volt szárnyuk, és az esőket nem kísérte mennydörgés. A mennydörgéslények halála után lelkük felszállt az égre, a felhőkbe. Szárnyas lényekké, wágíjává lettek. Földi testük kővé vált, akárcsak a víziszörnyé, az ucséghiláé. Az ő maradványaik is szanaszét szóródtak a Badlandsben. Sok gághi dámé is akad arra - fekete, lándzsahegy formájú kővé változott villámcsapás. Magasan fenn, a felhők fölött, a világ végén, ahol a nap lenyugszik, ott van a wágíjá birodalma. A hegységbe négy ösvény vezet. A keleti ösvény bejáratát egy pillangó, a nyugatiét medve, az északiét őz, a déliét pedig hód vigyázza. A mennydörgésmadarak hatalmas fészke szikkadt csontokból épült. A közepén óriási tojás, abból kelnek ki a mennydörgésmadár-fiókák. A tojás hatalmas nagy, nagyobb, mint egész Dél-Dakota állam. A négy nagy, vénséges vén mennydörgésmadár közül is a legelső a nagy nyugati wágíjá. Felhőkbe öltözött. Testének körvonalai bizonytalanok, de hatalmas, négyszeresen tört szárnya van. Lába sincs, de vannak karmai, félelmetes óriáskarmok. Feje sincs, de óriási csőrében éles fogak sorakoznak. A színe fekete. A második mennydörgésmadár vörös. Szárnya nyolcszorosán tört. A harmadik mennydörgésmadár sárga. A negyedik mennydörgésmadár kék. Ennek a negyediknek se szeme, se füle. Igazából nem tudom neked elmondani, milyenek is a mennydörgésmadarak. Arcuknak nincsenek vonásaik, alakjuknak nincs formája, karmuk nem lábon nőtt, szemük valójában nem szem. Hajdanvolt szentembereink egyike-másika időről időre vethetett rájuk egy pillantást látomásában, de összességükben soha senki sem láthatta őket. Egyetlen ember sem, még álomban sem mutatkoznak meg teljesen. Ki tudhatná, hogyan is néznek ki a hatalmas mennydörgéslények? Te tudod, hogy néz ki Isten? Csupáncsak azt tudhatjuk, amit a régiek meséltek róluk, meg amit révületünkben látunk. A mennydörgésmadarak a wákhá ójádé - a szent szellem-nemzetség. Egyetlen élőlényre sem hasonlítanak. Gigászi isteneknek nevezheted őket. Ha szóra nyílik az ajkuk, mennydörgést mondanak, és mindegyik mennydörgésmadár-fióka visszhangozza szavukat. Ezért hallani először a fülsiketítőén robbanó csattanást, s aztán a halkabb, hosszabb dörgést. Ha a wágíjá szeme kinyílik, villám csap ki belőle, akkor is, ha a mennydörgésmadárnak nincs is szeme. A szeme helyén félholdak vannak, és mégis villámokat lövellnek. A mennydörgésmadarak részei a Nagy Szellemnek. Alighanem az ő erejük a leghatalmasabb az egész világegyetemben. A magasan, a felhőkben összeütköző meleg és hideg ereje ez. A villám - a napból kicsapó kék villám. Olyan ez, mint egy óriási hegesztés, mint egy másik nap teremtése. Olyan ez, mint az atomerő. A mennydörgéserő véd és rombol. Jó és rossz egyben, ahogyan Isten is jó és rossz, a természet is jó és rossz, ahogyan te is, én is jók és rosszak vagyunk egyben. Hatalmas, szárnyas erő. Ha ábrázolni akarjuk a villámot, így szoktuk lerajzolni: ^ villás végű, zegzugos vonallal. A villák hegyét tollszerűen vonalkázzuk, hogy a szárnyas erőt éreztesse. Hitünk szerint a villám két - egy jó és egy rossz - ágra válik szét. A jó ág a fény. A Nagy Szellemtől ered. Benne van az első villanás, amely világosságot hozott a földre akkor, amikor még semmi sem volt - semmi fény, csak a sötétség. És a Nagy Szellem, a Fényisten, megteremtette a fényt. Néha látni olyan villámot, amely egyetlen sávban csap le, nem futnak szét belőle sugarak. Az ilyen villám áldást hoz. Fényárba vonja a földet; megvilágítja az ember tudatát. Látomásokkal ajándékoz meg bennünket. Az ilyen villám is összekapcsolja az eget a földdel, mint a szent pipánk szára és füstje. Ilyen villámtól kapta az ember először a tüzet. A mennydörgés pedig, az volt az első hang, talán az első szó. Sokkal-sokkal előbb, hogysem az első fehér ember megjelent volna, mi már átéltük a fény látomását, és tudtuk, mit jelent.




   A villámerő áhítatkeltő, rettenetkeltő. Romboló jellege félelemmel tölt el bennünket. A régiek úgy mondták, hogy a romboló villám a fiatal, gyakorlatlan mennydörgésmadarak műve. Minden bajnak ők az okozói. Gaz kópék, csintalankodnak. Az öreg mennydörgésmadarak bölcsek. Ők soha nem ölnek meg senkit. A legendából legalábbis ez derül ki. Ha valamit esküvel akarunk megerősíteni, a mennydörgéslényekre, a wágíjákra esküszünk. Ha például valaki elmesél egy történetet, és a hallgatóság egyik tagja nem akarja elhinni, kételkedik az ember szavában, akkor az ember azt mondja: „Ná écsél lílá wágíjá ágii - wágíjá námáh". Ezzel a dolog rendeződött. Most már mindenki tudja, hogy amit az ember mondott, az színigaz. Máskülönben ugyanis villám sújtaná halálra. Ugyanígy, ha a szent pipára esküszöl, a pipát a kezedben tartva, nem hazudhatsz, mert akkor a mennydörgéslények megölnek. Ha a mennydörgéslények érvényesíteni akarják az akaratukat itt a földön, az emberek között, álmot küldenek valakire, mennydörgéses, villámlásos látomást. Az álommal arra jelölik ki az illető embert, hogy az a benne rejlő erőt emberi módon használja, az ő szándékaik szerint. Ettől lesz az az ember héjóká. Ehhez még az sem kell, hogy álmában valóban lásson villámlást, vagy mennydörgést halljon. Ha azt álmodja, hogy egy bizonyos fajta ló üget feléje, vagy bizonyos lovasokról álmodik, akiknek a haját vagy az övüket füvek díszítik, már tudja, hogy az álom a wágíjá üzenete. Minden olyan álom, amelyben előfordul a mennydörgéserők valamiféle jelképe, héjókává teszi azt, aki álmodja. Tételezzük fel, hogy az ember ilyen álmot lát. Mi történik ezek után? Nem valami kellemes erről beszélni. Ezzel azt akarom mondani, hogy aki a mennydörgésmadarakkal álmodott, reggel már szorongva ébred, fél a szereptől, amit ráosztottak. A héjóká asszony is lehet, de ez ritkán fordul elő. Senkinek semmit nem ígér. Megvan benne az erő. Az övé a tisztelet, ahogyan az övé a szégyen is. Mindenért megfizet. Úgy tudom, a bohócok nemcsak a sziúknál, hanem minden indián népnél szentemberek.

(Richard Erdoes - John Fire/Lame Deer: Sánta Őz, a sziú indián sámán )

Nincsenek megjegyzések: