2017. febr. 23.

Elefántsuttogó


   1999-ben azt kérték tőlem, hogy fogadjak be egy megzavarodott, vadelefántcsordát a rezervátumomba. Akkor még nem sejtettem, hány váratlan helyzet és kaland vár rám ezután. El sem tudtam képzelni, miféle kihívások elé nézek majd, és mennyivel gazdagabb lesz tőlük az életem. Kalandom egyszerre volt fizikai és spirituális. Fizikai abban az értelemben, hogy - mint hamarosan kiderül - kezdettől fogva folytonos mozgást, tevékenységet igényelt. Spirituális pedig azért, mert Földünknek ezek az óriásai lelkük legmélyebb tartományaiba vezettek el. Tévedés ne essék, könyvem címe nem rám utal, mert nem tartom magam különleges képességek birtokosának, hanem az elefántokra - ők suttogtak nekem, és tanítottak meg értőn fülelni. Merőben személyes történésekről fogok beszámolni. Ha olvasóm szeretné megérteni, hogyan és mi mindenre tanítottak, előbb azt kell megértenie, hogy az állatvilágban oly természetes a kommunikáció, ahogyan a szél fúj. S hogy eleinte csak a magamra erőltetett emberi korlátok akadályoztak a megértésben. Zajos városainkban elfelejtjük, amit őseink ösztönösen tudtak: a vadon él, suttogását mindenki meghallhatja - és válaszolhat rá. Az elefántok számos, a tudomány eszközeivel nem megfejthető tulajdonsággal, képességgel bírnak. Számítógépet megjavítani persze nem tudnak, de kommunikálni - mind fizikai, mind metafizikai értelemben - annál inkább. Néhány fontos vonatkozásban előttünk járnak. Az állat- és növényvilágban minduntalan megmagyarázhatatlan jelenségekkel találkozunk, és elég, ha csak figyelmesen szemléljük, mi minden történik körülöttünk a természetben, máris a feje tetejére állhat számos igazság, amelyben azelőtt szentül hittünk. Például évekkel ezelőtt megfigyelhettem, ahogy egy vadász megpróbálja becserkészni a vadat. Kizárólag legénycsordában élő impala kos kilövésére volt engedélye. Aznap mégis csak olyan bikákkal találkozott, amelyek ivarérett nőstények mellett, vegyes csordában éltek. Még hihetetlenebb módon ezek a nem kilőhető tenyészbikák hanyag közönnyel sétáltak lőtávolságon belül, és dühítően nyugodt pillantással bámulták a vadászt, míg valahol a háttérben legénycsordák futottak az életükért. Hogyan lehetséges ez? Senki nem tudja. A legprózaibb magyarázatra hajló vadőrök egyszerűen Murphy törvényét emlegetik. Mások, mint jómagam, már nem olyan biztosak ebben. Talán misztikusabb dologról van szó. Lehet, hogy üzenetet hoz nekik a szél. Ezt a kevésbé konvencionális álláspontot képviseli egy bölcs, öreg zulu vadász is, akit jól ismerek.
   Thula Thula-i vendégházunk otthonunktól körülbelül három kilométernyire, egy ligetben található, ahol évszázadok óta nőnek az őshonos akáciák és más vastag törzsű, lombos fák. Itt, ahol tehát mindig is erdő volt, az akácia nemcsak felfogja a veszélyt - amikor leveleit kedvelő antilopok vagy zsiráfok jelennek meg -, hanem nyomban cselekszik is: csersavat fecskendez a leveleibe, amitől keserűek lesznek. A fa ezután olyan illatot - feromont - bocsát ki magából, amellyel figyelmezteti társait a potenciális veszélyre. A szomszéd fák veszik a jelzést, és a támadásra felkészülve azonnal elkezdik termelni a csersavat. No mármost, a fáknak nincs agyuk, de még központi idegrendszerük sincs. Mi hozza meg hát ezeket a komplex döntéseket? Vagy még helyénvalóbb így kérdezni: miért? Miért venné a lelkére egy látszólag érzéketlen fa, hogy mi történik a szomszédjával, olyannyira, hogy igyekszik megóvni a veszélytől? Az élő szervezetek a mikroszkóp alatt csak vegyületek és ásványi anyagok különböző összetételű elegyének látszanak. De mit mondjunk arról, amit nem lát a mikroszkóp? Lehet-e mennyiségileg kifejezni azt a megfoghatatlan életerőt, a létezésnek azt a nélkülözhetetlen alkotóelemét, amely az akáciától az elefántig minden élő szervezetben ott munkál?
   Az én elefántcsordám megmutatta, hogy lehet. Hogy a megértés és a lelki gazdagság a vastagbőrűek sajátja, hozzájuk tartozik; hogy az elefántok érző lények, tudnak szeretni, és rendkívül intelligensek; és nagyra becsülik a jó kapcsolatot az emberekkel. Ez a történetük. Megtanították nekem, hogy az élet minden formája fontos az összes többi számára, együtt keressük a boldogságot és a túlélést. Hogy az élet sokkal több, mint mi magunk, a családunk, a saját fajtánk. Nincs fal emberek és elefántok között, hacsak nem az, amit mi magunk emelünk.




   - Úgy nézzetek rám, mint akinek elefántcsordája van.
Mindketten akkora szemeket meresztettek, mintha meghibbantam volna. David jutott szóhoz először. - Ezt hogy érted?
- Kilenc elefántot kapok ajándékba - vakartam meg a fejem, magam is némileg hitetlenkedve. - Egyszeri, soha vissza nem térő ajánlat.
A földművelő, állattartó zuluk áldottnak tartják azt az eseményt, amelyet eső kísér. A természeti világgal összhangban élőknek égből hulló áldás az eső - maga az élet. Aznap, amikor csordánk megérkezett, nem csak esett, egyenesen zuhogott, mintha dézsából öntenék. Szakadt, ömlött, és a meg-megújuló égi zuhatagok láttán egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy a zuluk jól tudják azt a bizonyos „áldást”. 




   Az elmúlt napok tapasztalatából azt szűrtem le, hogy hiába divat az ökoturizmus, az elefántok nem sokat nyomnak a latban. A lényeg - hogy kétségbeesett, megzavarodott állatok menekülnek a fogságból - senkit nem érdekelt. A szeszgőzös vadászokat a céllövő gyakorlat és a zsákmányolható agyar ígérete mozgósította, míg a helybéli törzsfőnökök veszedelmet láttak a csordában. Mindenki fütyült rá, hogy érző lényekről van szó, olyan fajról, amely az idők kezdete óta járja a bolygót. A zuluk nagygyűléseken még ma is ezt harsogják királyuk tiszteletére: Wena we Ndlovu, azaz „Te vagy az Elefánt”. Volt idő, amikor ezeket a jelképesnek tekinthető, fejedelmi állatokat még roppant nagy becsben tartották. Ma már nem. Afrikában a területért versengenek vele az emberek. Nyugaton puszta érdekesség az elefánt, keleten pedig főleg az agyarát értékelik. Háromnapos elkeseredett hajszánk megértette velem, hogy ezek a hihetetlen erejű óriások voltaképpen olyan sérülékenyek, mint a csecsemők.




   Ellenséges indulataikkal addig játszottunk, míg be nem fejeztük a sajátságos etetést. Biztosra veszem, hogy ha nincs a villanykerítés, dühükben agyontapostak volna minket. Olyan izzó volt ez a gyűlölet, hogy töprengeni kezdtem, mi minden történhetett velük, amiről nem tudunk, és ami talán megmagyarázza. A nap hátralévő részében figyeltem őket, és próbáltam a dühön kívül valami más kisugárzást is érzékelni. Ha észrevettem, hogy Nana figyel rám, egyenesen felé fordultam, és barátságos, kedves, biztató dolgokat mondtam neki, például azt, hogy most már ez az otthona, meg hogy itt mindent megtalál, amire valaha is szüksége lehet. Lassan, de biztosan szerves része lettünk az életüknek. Kezdtek „ismerni” minket, bár még nem tudtam, hogy ez jó-e, vagy inkább rossz. Az idegtépő szertartás azonban, amely mindig az uvivi idejére esett, ijesztő következetességgel ismétlődött minden hajnalban. Úgy látszik, ilyenkor voltak leginkább elszánva arra, hogy kitörjenek. Pontosan háromnegyed ötkor (hozzáigazíthattam volna az órámat) Nana fölsorakoztatta a családját, méghozzá úgy, hogy mindannyian régi otthonuk, Mpumalanga felé fordultak. Nana ilyenkor a kerítéstől mindössze néhány méterre állt, és egész testében megfeszült, míg én tíz, adrenalinnal dúsított percen át álltam előtte, és kérleltem, ne kockáztassa a csorda életét, s a lelkére beszéltem, hogy itt van a család új otthona.
   David csöndben tüzet gyújtott a Land Rover mellett, föltette rá a kávéskannát, miközben mindketten azon tűnődtünk, mit hoz majd a nap. Miért olyan agresszívek még akkor is, amikor enni adunk nekik? Miért gyűlölnek minket ennyire? Az elefánt okos állat. Ennyi idő alatt már rájöhettek, hogy nem akarunk nekik semmi rosszat. Megértem, hogy szeretnének megszökni. Talán én is megőrülnék, ha becsuknának. De itt valami másról van szó. Fájdalomból épült az a sánc, amely elválaszt tőlük. Rá kell jönnöm, hogyan lehet áttörni rajta. - Megnyerjük-e valaha ezt a játszmát? - kérdezte egyszer David, kezében a gőzölgő bögrével, lehangoltan egy újabb rettenetes nap után. - Nincs más választásunk - feleltem, csüggedten vállat vonva. - Korántsem voltam biztos benne, hogy bekövetkezik az áttörés, és lehet még nyugodt, megállapodott csordánk. Oly hevesnek éreztem ellenszenvüket, hogy talán azon sem csodálkoztam volna, ha kiderül: áthatolhatatlan a köztünk lévő korlát. Talán annyi sérülés érte őket, amennyit már nem lehet orvosolni.




   A hetek múlásával kezdett fokozatosan megállapodni a csorda. Olyannyira, hogy ha etetéskor odamentünk a kerítéshez, nem kellett attól tartanunk, hogy feldühödött elefántok rohamoznak meg. Végre kialhattuk magunkat; ugyancsak ránk fért. A vadonban tanyázni valóságos gyógyír a léleknek. Ősi ösztönök ébredeznek, elfelejtett képességeket tanulunk újra; tudatunk kitisztul, éberek leszünk, és új ritmusban lüktet az élet. Eltérően azoktól, akik csak kirándulnak a vadonba, és akikre így minden nap máshol esteledik, David meg én nem pusztán látogatók voltunk; idomulnunk kellett vadonbeli tanyánk állandó lakóihoz, hogy befogadjanak. Az volt a cél, hogy olyan feltűnésmentesen simuljunk a környezetbe, mint tóba a hal. A körülöttünk ezrével megbújó vadak eleinte betolakodónak tekintettek minket. Kíváncsiak voltak, kik-mik vagyunk, és mit keresünk a felségterületükön. Folyton szemek százait éreztük magunkon. Az a bosszantó benyomásom támadt, hogy állandóan figyelnek, és ha fölpillantottam, valóban mindig akadt egy mongúz, varacskos disznó vagy szavannasas, amely a távolból minket nézett - egyetlen mozdulatunk, lépésünk sem maradt észrevétlen. De mi magunk is hamar a vadvilág részévé váltunk. A nagyobb testű állatok nemcsak hozzánk szoktak, hanem gyorsan megtanulták, hogy nincs mitől tartaniuk, így nemsokára már ránk sem hederítve jöttek-mentek körülöttünk. Az egyébként csikóhoz hasonlóan ijedős impala kos tőlünk alig harminclépésnyire legelészett a háremével, mintha a tájhoz tartoznánk. Zebrák és gnúk vonultak el mellettünk rendszeresen, kudu és nyala antilopok bóklásztak kedvükre, mintha ott sem lennénk. Azért nem mindenki látott szívesen. Egy hőzöngő hím pávián keserű szemrehányásokkal illetett minket, valahányszor csapata élén a folyó felé tartott – mert páviánéknál követelmény a mindennapos tisztálkodás. Mit sem sejtve ugyanis az ő területük kellős közepén ütöttünk tábort, és a félelmetes vezér ezt mindannyiszor dühösen nehezményezte. Egy afrikai mahagónifa tetejéről vicsorgott, kimutatva sárga, tőrszerűen hegyes fogait, harcias húú, haa! kiáltásaival betöltve a völgyet. Bah, bah! - hirdette a folyóágyig visszhangzó mély hangon, hogy ez az ő területe. Az ő szemében nyilvánvalóan birtokháborítók voltunk. Késő tavasz volt, önfeledten csiripeltek, daloltak, fecsegtek a változatos formájú, méretű, színpompás tollazatú madarak, míg a kígyók, köztük a halálos mérgű fekete mamba, árnyékba húzódtak a tűző nap elől. Egy gyönyörű piton volt a kedvencem, a közeli vízmosás melletti nagy kövek közt szeretett tanyázni. Az ifjú pitonfi még a másfél métert sem érte el, de tovahullámzó olívzöld-halványbarna testének pompás látványa egészen lenyűgözött. A Land Rover adóvevőjének antennáját állványzatként használva tanyát vert nálunk egy két és fél centis kéregpók. Viszonylag kis termete ellenére hihetetlen energia lakott benne. Esténként kifeszítette a hálóját, egyik oldalon az antennára rögzítve a szálakat, reggel pedig befalta az egészet, visszavéve a pókfonállal kibocsátott értékes fehérje utolsó milligrammját is, csak hogy sötétedéskor újra nekiálljon szőni. Elneveztük Wilmának, és naponta megcsodáltuk mérnöki tudományának remekművét, ezt a három méter széles, félelmetes, ragacsos csapdát, amely acélselymével foglyul ejtette a repülő rovarokat, beleértve akár a tíz centiméteres óriáscincért is. Wilma úgy bánt el velük, hogy módszeresen kiszívta belőlük az életet. Olykor a boma túlsó végébe kellett mennünk, de amint beindítottuk a motort, Wilma úgy megrémült a rezgéstől, s olyan kétségbeesetten kapaszkodott az épp csak befejezett hálóba, hogy a végén mindig megsajnáltuk, és inkább gyalog mentünk. Alkonyatkor a napfényt kedvelő állatok aludni tértek biztonságosnak vélt vackukra. Kiürült a táj, de csak átmenetileg. Az afrikai csillagok fényében hamarosan benépesítették az éjszakai állatok. A varacskos disznókat felváltották a rövid, hegyes agyarú folyami disznók; szavannasas és vitézsas helyett afrikai óriás uhuk köröztek hangtalan szárnycsapásokkal az égen, le-lecsapva a vondo névre hallgató dundi, nagyra nőtt nádipatkányra, amelynek lomha sebezhetőségét csak elképesztő szaporasága ellensúlyozza. Fütyülő lappantyúk röpültek medvecsapda-szerűen tátott csőrrel a perzselt, de már hűlő talaj felett, majd a szájukba kapott rovarokkal fölszárnyaltak a magasba. Denevérek ezrei cikáztak a levegőben, és - a formás testű, hatalmas szemű, elbűvölő - óriás fülesmakik rekedt visítással hívtak nászra a fák koronájából. A sötét ösvényeken hiénák ólálkodtak vacsorára vadászva; egyik kedvencem ez a mélységesen félreértett, rosszhiszeműen ádáz dögevőnek tartott afrikai állat. Juúúp, juúúp, juúúp! - kiabálták, miközben eszelős nevetésükkel jelölték körbe a területet. Előfordult, hogy másnap kutyamancsszerű, jókora nyomok mutatták, milyen közel merészkedtek, hogy alaposabban szemügyre vegyenek minket. Fényszórónkat fel-felkapcsolva néztük ezt a nyüzsgő színházat, de folyamatosan nem világítottunk, mert a fény ellenállhatatlanul vonzotta a rovarokat, amelyek sűrű rajokban támadtak ránk. A bozótban nem okos dolog megszakítás nélkül égve hagyni a fényt: a rovarsereglet békát csábít, a béka pedig odavonzza a kígyókat. Állandó világításunk csak egy volt: a tábortűz. Egy reggel leopárdürüléket találtunk a Land Rover mellett. A hím jelölte meg a területét, miközben mi aludtunk, egyértelmű nagymacskanyelven üzenve, hogy ő is ott lakik.




   Mnumzane, az előző matriarcha bikaborja, az anyja halála után koronahercegből páriává lefokozott fiatal hím ugyancsak magányos volt, de nem önszántából. Már nem tartozott szorosan a csordához, többnyire elkülönült, vagy inkább csak kerülgette a csoportot. Elefántéknál időtlen idők óta ez a dolgok rendje; a csorda szigorúan tehenekből és borjakból áll, a már serdülő bikákat pedig kíméletlenül kiközösítik. A természet így gondoskodik róla, hogy a hímek más csordában nemzzenek utódokat, vagyis ne váljék beltenyészetté a család. Természetes körülmények között a kirekesztett fiatal hímek (a gyarmati idők bennszülött katonái után aszkárinak hívják őket) egymásra találnak a vadonban, és laza legénycsordákba szerveződnek, amelyek élén egy-egy bölcs öreg bika áll. Az idősebb bika vállalja az apaszerepet - a matriarchális csordában ilyet nem láthattak -, tőle tanulják meg a hím viselkedés szabályait, és ő vezeti be a fiatalokat a vadonban való boldogulás gyakorlatába - tőle tudják meg, hol vannak a legjobb ivóhelyek, a legízesebb ágak és bogyók. A serdülők mindig emlékezni fognak a földrajzórákon tanultakra; ez is táplálja a közhelyet, mely szerint az elefánt sosem felejt. Az aszkárik tisztelettel és ragaszkodással hálálják meg fogadott apjuknak a gondoskodást. Amikor a vezérhím már túl öreg ahhoz, hogy lehántsa a kérget az ágakról, a fiatalok mocsaras, lápos helyre kísérik, ahol puhább a táplálék. Amikor az öreg hím már alig áll a lábán, és az elbutulás jeleit mutatja, az ifjak támogatják, távol tartva rogyadozó vezérüktől a hiénákat és oroszlánokat. Sőt, előfordul, hogy még halála után is őrködnek mellette, elriasztják tetemétől a dögevőket. Később rendszeresen visszajárnak tisztelegni elhalt vezérük csontjainál. Az öreg bikákra és trófeájukra vadászók nem értik meg, hogy milyen nagy kárt tesznek. A korosodó hím nem fölösleges, eltávolítandó szereplő, hanem élő, nyitott könyv, amelyből új nemzedékek tanulnak egészségesen, elégedetten élni. Ő tanít identitást a fiataloknak, és ő adja át azokat a fontos ismereteket, amelyek birtokában a következő nemzedékek magukénak tekinthetik a vadont. 




   Elmaradtak a rettegett hajnali őrjáratok. Nana már nem sorakoztatta föl a pereputtyát a kerítés északi oldalánál tömeges kitöréssel fenyegetve, és ha lassan is, de mintha előbbre tartottunk volna, mint néhány héttel korábban. Ám arra, ami ezután történt, senki sem számított. Másnap reggel, nem sokkal napfelkelte után, arra lettem figyelmes, hogy Nana és a kis Mandla a kerítésnél állnak, éppen táborunkkal szemközt. Ez még sosem fordult elő. Fölálltam, Nana pedig fölemelte az ormányát, és egyenesen rám nézett. Nyugodtnak látszott, a füle szépen hátrasimult. Ösztönösen megéreztem, hogy oda kell mennem hozzá. Nana nem mozdult, s én hirtelen úgy éreztem, beburkol valami különös elégedettség. Jóllehet ott álltam egy korábban oly ellenséges vadelefánt orra előtt, aki még néhány napja is legszívesebben elpusztított volna, sosem éreztem magam nagyobb biztonságban. Buborékként vett körül ez a kellemes érzet, a fölém magasodó, nagyszerű teremtmény kisugárzása. Most vettem csak észre, milyen vastag, drótszerű a szempillája, hogy ráncok ezrei szelik át a bőrét, és szemügyre vettem a törött agyarát is. Szelíd pillantásával magához húzott. Aztán, mintha lassított felvételt látnék, felém nyújtotta az ormányát. Megbabonázva, hipnotikus állapotban néztem; a világon mi sem lehetett volna természetesebb. És ekkor megértettem: azt akarja, hogy menjek közelebb. Nem gondolkoztam, odaléptem a kerítéshez. Mozdulatlanul állt az idő, míg Nana óvatosan, az elektromos szálakat kikerülve átdugta az ormányát, és elért a testemig. Finoman megérintett. Meglepett, milyen nedves az ormánya vége, és hogy pézsmaillatú. Aztán fölemeltem a kezem, és finoman az óriási ormányra helyeztem, tenyeremmel épp csak súrolva a kemény, vastag szőrszálakat. Nana lassan visszahúzta az ormányát. Néhány másodpercig csak állt és nézett, aztán lassan megfordult, hogy visszamenjen a csordához, amely közben fölsorakozott mögé, mintegy húsz méterről figyelve minden mozdulatot. - Hát ez meg mi volt? - kérdezte David. Még mindig a történtek hatása alatt álltam, nem jutottam azonnal szóhoz. Aztán szinte maguktól buktak ki belőlem a szavak: - Nem tudom. De azt tudom, hogy ideje kiengednünk őket. - Engedjük ki őket?! A bomából? - Igen. Tartsunk szünetet, és beszéljük meg. Egy bögre friss kávé reményében a házhoz hajtottunk, és közben izgatottan tárgyaltuk a történteket.
   Thula-Thulában azért állhatott helyre a természet rendje, mert az állatok tudták, hogy elmúlt a veszély. Évekkel később, amikor a szudáni vadvédelmi programban vettem részt, szavahihető forrásból hallottam egy hasonló történetet. Az Észak- és Dél-Szudán között dúló háború húsz éve alatt olyan mértéktelenül vadászták az elefántokat agyarukért és húsukért, hogy óriási számban vándoroltak át a biztonságos Kenyába. Néhány nappal a végleges fegyvernyugvás aláírása után azonban tömegesen elhagyták választott lakóhelyüket, és megtették a több száz kilométeres utat haza. Hogy honnan tudták, ismét biztonságos az otthonuk, rejtély, és ismételten arról győz meg, hogy ezek a bámulatos állatok rendkívüli képességekkel rendelkeznek. Mintha az elefántok képesek lennének kivetíteni a jelenlétüket a körülöttük lévő területre, és mintha ezt szabályozni is tudnák: amikor ugyanis nem akarták, hogy megtaláljam őket, akkor nem érzékeltem semmit - még akkor sem, ha a következő pillanatban szinte beléjük botlottam. Az elefántok oroszlánbőgéshez hasonló hangot bocsátanak ki, csak sokkal mélyebbet, olyan mély morajt, amelyet az emberi fül nem képes érzékelni, de amely kilométerekre áthatja körülöttük a vadont. Én pedig, noha hallani nem hallottam, valami módon mégis „fogtam” ezt a hangot. A maguk elefántnyelvén mindennel és mindenkivel tudatták, hogy éppen hol vannak.




   Minél több időt töltöttem Nanával és a csordával, annál közelebb jöttek ők is, míg egész természetes nem lett, hogy önfeledten legelgetnek a Land Rover közvetlen közelében. Egyszer is így figyeltem őket éppen, amikor Nana hirtelen abbahagyta az evést, és odajött az autóhoz. Nana végtelenül lassan - legalábbis így éltem meg - kinyújtotta az ormányát, és bedugta az ablakon, hogy üdvözöljön. Meggyőződésem, hogy az elefántgesztusok nyelvén ez felelt meg leginkább a szeretetteljes vállon veregetésnek. Így hozta tudomásomra, hogy kedvére való a jelenlétem. Találkozásaink egyre spontánabbak lettek, és a hónapok múlásával a csorda tagjai egyenként is mind gyakrabban üdvözöltek. Úgy látszik, befogadtak, a csapat tiszteletbeli tagja lettem. Hetente-kéthetente meglátogattak, úgyhogy kénytelenek voltunk villanykerítést feszíteni Françoise kertje köré, különben laposra tapossák, és felfalják a bokrokat. De ez sem tartotta vissza őket: türelmesen álldogáltak a drótnál, amíg le nem mentem, hogy üdvözöljem őket. Egyszer üzleti útra mentem Durbanbe, és amikor hazaértem, meglepődve láttam a ház előtt a hét várakozó elefántot - akár egy fogadóbizottság. A véletlennek tulajdonítottam. De a következő, majd az azután következő hazatérésemkor ugyanígy vártak. Nyilvánvalóan pontosan tudták, mikor nem vagyok otthon és mikor jövök vissza. Aztán történt valami már-már hátborzongató. Johannesburgból készültem haza, de lekéstem a gépemet. Otthon, Thula Thulán, tőlem hatszáznegyven kilométerre, a csorda elindult a ház felé, de - mint később elmesélték - egyszer csak megtorpantak az elefántok, megfordultak, és visszamentek a bozótba. Később megállapítottuk, hogy ez pontosan akkor történt, amikor a repülőtéren kiderült, hogy már nem érem el a gépet. Másnap, amikor megérkeztem, már a háznál vártak. Hamar beláttam, hogy olyasmiről van szó, valami olyan rendkívüliről, amit úgysem érthetek meg, mert meghaladja korlátozott felfogóképességemet. Az elefántok hihetetlen kommunikációs képessége tudományosan bizonyított tény. Mint megtudtam, gyomruk egyedülálló „korgatásával” olyan infrahangrezgéseket képesek kibocsátani, amelyek igen nagy távolságra is foghatók. Ezek a roppant mély, emberi füllel nem érzékelhető hangok a bálnákéhoz hasonló hullámhosszokon mozognak, és rezgéseik - egyes feltételezések szerint - bejárják az egész földgolyót. De ha csak néhány száz négyzetkilométernyit töltenek be ezek a hanghullámok - márpedig ennyit elfogad a tudomány -, ez is elég ahhoz, hogy az elefántok potenciálisan az egész afrikai kontinensen kapcsolatot tartsanak egymással. Bizonyított tény, hogy az egy-egy fajra jellemző fejlett intelligencia és a távolsági kommunikáció között összefüggés van. A béka kommunikációs képességei például kimerülnek a párosodásra hívó, primitív brekegésben, hiszen egész világegyeteme a tó. Az elefántok kommunikációja azonban roppant távolságokat hidal át, és ez arra vall, hogy ezek a nagy termetű vadak jóval fejlettebbek, mint valaha is hittük. A korábban feltételezettnél sokkal jelentékenyebb intellektussal rendelkeznek. Aki kételkedik ebben, vegye fontolóra a következőt: vajon az évmilliók során kifejlődött volna-e az elefántokban ez a hihetetlen kommunikációs képesség csak azért, hogy jelentés nélküli - robajló, morgó - hangsorokat juttassanak el egymáshoz? Természetesen nem. Így tehát nagyon is kézenfekvő feltételezés, hogy a hosszúhullámú hangrezgéseket meghatározott céllal használják az elefántok, vagyis egyének és csordák értelmes, összefüggő módon kommunikálnak vele. Lehet tehát, hogy azt is elmondják egymásnak, mit művelünk velük mi, emberek? Fejlett értelmüket ismerve szemernyi kételyem sincs, hogy pontosan ezt teszik.




   Semmi nem tölt föl jobban, mint ha beszívom a vadon fűszeres illatát, vagy eső után a talaj agyagos kipárolgását, az élettől reszkető dús föld átható aromáinak elegyét, vagy a tél frissítő, száraz tisztaságát. Itt, az isten háta mögött, a pillanatnak él az ember. Amikor minden zöld és buja, mintha muzsikálna a föld, aszály idején pedig sztoikusan alkalmazkodik. A bozótban az egyszerű cselekedetek is roppant atavisztikus gyönyörűséget tudnak szerezni - például, ha fűszálat dug az ember egy skorpiólak pirinyó, keskeny nyílásába, majd érzékeli azt az erőteljes rángatást, amely arányait tekintve fölér egy horogra akadt termetes haléval. Ugyanígy hatnak rám az énekesmadarak, a földgolyó dalnokai - ha csupán riadt, figyelmeztető kiáltást hallatnak, akkor is tökéletes a hangmagasság, a dallamív. Hasonlóképp lenyűgözve figyelem a lét szakadatlan játékát, a táplálkozási lánc kegyetlen poézisét, a törékeny, mégis erőteljes életet, amely minden alakban, színben és formában benne lüktet.
   A vadvilág mindig eszénél van, a vadállat minden pillanatban harcra vagy menekülésre kész. A vadon örökké virraszt, lakói folytonosan szívják magukba környezetük minden apró részletét, értékelik a biztonság és a veszély szakadatlanul változó fokozatait. Tudják, hol jó, és hol nem jó, vagyis a túléléshez nélkülözhetetlen információt folyamatosan feldolgozzák. Minden vad élőlény tökéletes összhangban van a környezetével, tudja, mire rendeltetett, és együtt rezdül az egész bolygóval. Figyelme teljesen kifelé irányul. Nem úgy az ember - ő hajlamos befelé fordulva a maga életére összpontosítani, olyan problémákon tűnődik, felnagyítva őket, amelyekre az állatvilág ezredmásodpercnyi energiát sem pazarol. Az emberek zöme már föl sem ismeri a természeti világ nagyszerű rendjét, amelyben életnek és halálnak valódi jelentése van.
Az én elefántjaimnak hányattatásokkal teli, viszontagságos utat kellett bejárniuk a túlélésért, de eltökéltek voltak, mindig fel tudták mérni a helyzetet, mindig összetartottak, gondoskodtak egymásról, és ha csak tehették, bolondoztak, játszottak is egy kicsit. Most már tizennégyen voltak, kétszer annyian, mint kezdetben. Felemelő érzés volt látni őket, ahogy ott állnak, és szimatolják a levegőt, és ekkor értettem csak meg igazán, milyen sokat jelent nekem ez a csorda. És, ami még fontosabb, hogy mennyi mindent tanultam tőlük egyenként is.
Az elefántok fekete sziluettként rajzolódtak ki a lankás őrszemek és a szavanna aranyköntösére. Időtlen, gyönyörű kép volt, önmagáért beszélt. Azt sugallta, amit már eddig is tudtam - hogy Afrika és az elefántok egy és ugyanaz.

(Anthony Lawrence, Graham Spence: Elefántsuttogó - Amit egy elefántcsordától tanultam életről, szabadságról és hűségről)